3. rész - A jel

Kedves olvasóim! Mint látjátok, új designunk lett, valamint a részek is ritkábban fognak érkezni. Megpróbálok határidőn belül maradni, amennyire csak tudok, de rengeteg tanulnivalóm lesz, szóval meglátjuk, mit hoz a sors.:D Jó olvasgatást kívánok nektek! Örömmel látom, hogy már 8 rendszeres olvasónk van, amiért nagyon hálás vagyok! :3 Várom a visszajelzéseiteket! 

Ölel, Magic

A második nap is hasonlóan telt, mint az első. Reggel indultunk a busszal, lepakoltunk az irodában, megvártuk, míg Antonio távozik, majd folytattuk, ahol abbahagytuk. Az edzésen mind a négyen részt vettünk, Thali feltett pár sablonos kérdést, amire egy-két szavas válaszokat kaptunk. Ezután lehetőségünk nyílt tanulmányozni a konditermes edzést, a nap végén pedig összegeztük a megszerzett információkat. Teljesen kimerülve érzem haza és mielőtt álomba merültem volna, feltettem magamnak a kérdést, vajon megéri-e ez a sok szenvedés, ha rendes fotós leszek? Vajon meddig fogom bírni ezt a folytonos rohanást és a mindennapi stresszt? Arról nem is beszélve, hogy az Alvaroval való kínos kapcsolatom teljesen rányomja a súlyát a munkára is, és ha egy légtérben kell dolgoznunk szinte szikrát vet a levegő. Tehát ezt hívják munkahelyi ártalomnak.

Reggel belenéztem a tükörbe és elhatároztam, ma azért is jó napom lesz, és mindenkivel kedvesen fogok viselkedni. Szerettem volna hangulatomhoz öltözni, így egy pink A-vonalú szoknyát választottam fehér inggel, egy hozzá passzoló vékony, fehér sállal és egy fekete magas sarkú bokacsizmával. Egy leheletnyi sminket is tettem magamra, és a kedvenc vörös rúzsommal emeltem ki ajkaimat. Az utcára kilépve napsütés fogadott, de rögtön beárnyékolta az ajtóm előtt álló személy, akit egy eső felhőhöz tudnék hasonlítani. Igen, Alvaro várt engem. Mikor látta, hogy kilépek, felnézett rám, kihúzta a fülesét és köszönésként biccentett, akárcsak tegnap este.

- Te mit keresel itt? – meredtem rá, de eszembe jutott, hogy ma nem lehetek ideges.

- Nos, gondoltam köthetnénk tűzszünetet, mert nem tudunk normálisan dolgozni.

- Klassz, tehát ezért jöttél elém? – méregettem még mindig a számat húzogatva.

- Igen. Tegnap is erre készültem, de gondoltam, majd ma, hogy tiszta lappal kezdhessük a napot. Na meg egy irányba megyünk.

- Jól van. Tűzszünet, legyen, elfogadom. Indulhatnánk?

- Ja. Mellesleg egész csinos vagy – rántott egyet a vállán, amolyan csak úgy megjegyeztem stílusban, majd visszadugta a fülhallgatót és elindultunk.

Thali ledöbbent mikor meglátta, hogy Alvaroval érkezem.

- Mindjárt elmesélem, ne aggódj – hadartam köszönés nélkül. – Szóval eljött elém ma reggel és tűzszünetet kért addig, míg együtt dolgozunk. Aztán megjegyezte, hogy csinos vagyok.

- Ana! Az ember csak úgy nem dobálózik ilyesmivel! Tuti, hogy bejössz neki! – kiáltott kicsit hangosan izgalmában.

- Fejezd már be! Még meghallja valaki. Nem érdekel, ha bejövök neki, ez van. Tartsa meg magának. Nincs szükségem férfira, mellesleg semmi időm randizni.

- Antiszociális vagy? – nézett rám furán, szemöldökét összeráncolva, mire akaratlanul is felnevettem.

- Nem vagyok az, de jelenleg még nincs szükségem senkire. Szeretném először a saját életemet rendbe hozni, mielőtt bárki mással elkezdenék egy újat.

- Túl alapos vagy – jelentette ki, majd felszállt a buszra.

Az út további része csendben telt, megérkezés után pedig sietünk az irodánkba. Az áruló távozása után ismét munkához láttunk, és megnéztünk, mi hiányzik még a cikkhez. Épp az adatokba merülve ültünk kezünkben egy-egy laptoppal, amikor belépett Carlos.

- Remélem nem zavarok nagyon. Gyors leszek, ígérem. Az a helyzet, hogy Analiát el kell rabolnom tőletek ma délelőttre, délután visszakapjátok.

Kijelentése után szinte egyszerre fordult felém három fej, majd vissza Carlosra.

- Mégis miért? – reagált legelőször Alvaro kicsit kétségbeesett hangon, ami rögtön felkeltette a figyelmem, és ahogy észrevettem a Thaliét is.

- Nos, lesz valami céges fotózás, a főnök pedig szeretné, ha tapasztalatot gyűjtenétek, így a három fotós ma délelőtt pár játékossal tart a fotózásra.

Pupilláim nagyra nyitódtak az új esély hallatán, és örömömet egyáltalán nem akartam leplezni. A többiek azért sok sikert kívántak, majd fogtam a cuccaimat és Carlos után indultam.

- Aztán nehogy összeess a sok focista meztelen felsőtestének látványától – szólt utánam gúnyosan Alvaro, mire megforgattam a szemem és bezártam magam mögött az ajtót.

Nem arról volt szó, hogy tűzszünetet tartunk? Komolyan, az eszem megáll. 25 éves érett felnőtt emberek vagyunk. Hova fajul a világ? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben szálltam be a kocsiba, amivel elvittek minket a fotózás helyszínéig. Felismertem a csapat focistáit, de úgy láttam, csak négyen vannak. A következő pillanatban egy vékony, 170 centi körüli, középkorú férfi ugrott elénk, és amilyen gyorsan csak lehetett elhadart mindent. Elmondása vagy darálása szerint, ki hogy nevezi, ma mi is részt vehetünk és fotózhatunk eme színvonalas és kiemelt márkánál, amit érezzünk megtiszteltetésnek, ahogy azt is, hogy vele dolgozhatunk. Nem, nem nevettem, de akartam. A másik két fotós az ellenséges 6 fős csoportból volt, mindketten fiúk. A többi annyira nem érdekelt velük kapcsolatba. Láttam a gépüket, kissé már régi modellek, de négy évvel ezelőtt még én is azokkal készítettem képeket. Aki ügyes, mindegy milyen eszköze van, bármivel tud dolgozni. Kinéztem magamnak egy szabad sarkot, lepakoltam a táskáimat és előszedtem a fotózáshoz szükséges felszereléseimet. Pakolás közben megszólalt a „főnök” és valami iszonyú magas hangon parancsolgatott mindenkinek. Ráérősen ellenőriztem mindent a gépemen, amikor egy asszisztens csaj mellém lépett és arra kért, menjek Roberto mellé, hogy megfigyelhessem a munkáját. Bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem a közlését és nem kell tovább bazsalyognia velem. Magabiztosan lépkedtem Señor Daráló, akarom mondani Roberto mellé, és minden egyes lépését, utasítását figyelemmel kísértem.

- Maga szerencsétlen – teremtette le a másik srácot is, aki meg se rezzent. – Mit képzel magáról kicsoda? Itt csakis én parancsolok! – kiáltott dühösen.

- Én megértem uram, de tudja, talán én jobban mutatnék azokon a képeken, mint a maga focistái – jelentette ki flegmán, majd hátat fordított Robertonak, és elvonult a haverja mellé a sarokba. 
Úgy látom ma valaki nagyon magabiztosan kelt fel. Te jó ég! Már csak azon csodálkoznék jobban, ha az IQ-szintje magasabb lenne, mint az egója.

- Most nézze meg! Soha ilyen tehetségtelen, kezelhetetlen fotós gyakornokokkal még nem találkoztam. Kedvesem, kérem mondja, hogy maga jobb ezeknél a semmirekellőknél, és el tud kápráztatni a mai nap folyamán. Én már teljesen elfáradtam, ön az egyetlen reményem – mosolygott rám bizakodóan, és a daráló most csak egy kimerült, csodára váró embernek tűnt.

Szavai hatottak, fogtam a gépem és sorba kezdtem a fotózást. Mindegyik focistáról csináltam képet, amilyen szögből csak tudtam. A végeredmény nem is lett túl rossz, legalább is én reménykedtem.

- Señorita ezek a képek.... CSODÁLATOSAK! Köszönöm drágaságom! Maga megmentette a napomat! Egy kész őstehetség! Hogyan hálálhatnám meg?

- Uram, teljesen zavarba hoz. Nem tartozik semmivel, hisz ez volt a feladatom. Csak a munkámat végeztem – feleltem kissé félénk hangon.

- Maga egy igazán tisztességes fotós, kisasszony. Állítom, hogy nagy jövő áll Ön előtt – kacsintott rám, majd intett kövessem, hogy feltehessük a képeket.

Segítettem kiválasztani a megfelelő kontrasztot, betűtípust, képet, egyszóval mindenben segéd kezet nyújtottam. Miután végeztünk, Roberto elkérte a telefonszámomat, és megígérte, keresni fog, ha tud ajánlani munkát.
Épp a flakonomat készültem megtölteni, amikor elmentem egy ventilátor mellett, és a hirtelen jött levegő lefújta a nyakamból a sálat. Sietve indultam utána, majd kisebb fogócska után sikerült felvennem a földről. A mosdóba siettem, de nem néztem a lábam elé, illetve, hogy fel, így sikeresen neki mentem az egyik focistának. Szőke haja volt és mély kék szeme, amit akkor vettem észre mikor majdnem hátra estem az ütközéstől, ő pedig elkapott.

- Ne haragudj, nem figyeltem – szabadkoztam, és tekintetemmel a földet pásztáztam.

- Héj – szólított meg, mire felemeltem a fejem, - semmi baj. Egyben vagy? – fürkészett, és láthatólag tényleg érdekelte az állapotom.

- Igen, persze, minden oké. Épp a mosdóba indultam, vízért – mutattam fel az üvegem, majd eltekintettem a válla mögött, és kissé elfordítottam tőle a fejemet.

Ekkor valami olyasmi történt, aminek soha sem lett volna szabad megtörténnie. Ahogy elfordítottam a fejem, láthatóvá vált a szívás a nyakamon, ami ugyan már gyógyult valamennyire, de a velem szemben álló férfi azonnal felismerte.

- Hercegnő, te vagy az? – kérdezte döbbenten, én meg teljesen lefagytam előtte.

Először nem tudtam, hogy miről beszél, majd a nyakamhoz kaptam, és akkor eszembe jutott a jele, amit akkor este hagyott rajtam. A lehető leggyorsabban reagáltam és a másodperc töredéke alatt jutottam el a mosdóba, ahol a tükör elé álltam és megmostam a nyakam hideg vízzel, majd kétszer is megcsíptem a kezem, és mélyeket lélegezve mondogattam, hogy ez csak egy álom. A torkom teljesen kiszáradt, a flakonomból csak úgy öntöttem magamba a vizet. Nem, az lehetetlen! Nem lehet ő! A hétvégei partnerem? Lássuk mi is történt? Lefeküdtünk, leléptem még éjszaka, nem vártam, hogy fizessen, bőven megelégedtem azzal, hogy nekem adta azt az éjszakát. Azóta próbálom elfelejteni a péntek estét, és már egész jól ment, erre találkozom vele. Az események képei folyamatosan játszódtak le a fejemben. Az érintése, a szavai, ahogy ölelt, a csókja és ahogy egymásba forrtunk. Már-már az összeroppanás szélén álltam, mikor a takarítónő bejött, hogy csak rám várnak. Összeszedtem magam és óvatosan siettem a kocsihoz, remélve, hogy nem találkozok megint vele. Amikor beléptem a többiekhez az irodába még mindig hulla sápadt voltam, amit arra fogtam, hogy nagyon éhes vagyok, ezért Thali elkísért enni, de egy falat sem csúszott le a torkomon.

- Ana, minden oké veled? – nézett ijedten barátnőm.

- Azt hiszem, nem. De nem szeretnék róla beszélni. Úgy sem értenéd.

- Történt ma valami, amiről én nem tudok?

- I-gen – mondtam szaggatva, mert ismét előttem ugráltak a képek.

- És nem szeretnéd elmondani?

Válaszul csak megráztam a fejem.

- Oké, tehát fogalmam sincs, mi történt ma, de nekünk van egy nagyon fontos dolgunk, szóval vagy összeszeded magad, vagy menj haza, és hagyd fel ezt a munkát – jegyezte meg gúnyosan Thali, amivel lelkiismeret furdalást keltett bennem.

- Jó, nyertél, összeszedem magam. De könyörgöm, egy kávét, kérlek, hozz egy erős kávét!

Thali felnevetett, majd hozott nekem egy kávét. Míg elfogyasztottam, rendeztem gondolataimat, majd visszatértünk a munkához.

- Szóval akkor a mai tapasztalataidat is beleírhatjuk majd, nem?

- Szerintem de – bólintottam. – Az interjúkkal hogy állunk?

- Nagyon sablonosak, de ma sem haladtunk velük sokkal többre – csóválta a fejét Biel.

- Mit szólnátok, ha ma az edzőket faggatnánk kicsit? Ahogy elnéztem a másik csoport rájuk nem is figyel, pedig az ő munkájuk itt elengedhetetlen. Aztán ott vannak még az orvosok, a fizikaterapeuták és még sorolhatnám. Persze a főnökökről se feledkezzünk meg. Nos?

- Ana, akárhogy is szeretnék, semmibe sem tudok belekötni. Honnan jönnek ezek az öletek? – meredt rám kissé gondterhelt arccal Alvaro, de láttam, hogy egy mosoly bujkál alatta, így csak hangosan felnevettem.

- Figyelnünk kell a részletekre. Na akkor munkára – tapsoltam kettőt, majd indultunk is.

Estére egész szép anyagot gyűjtöttünk be, és tényleg érdekes volt hallgatni a vezetőedző, Diego Simeone elbeszélését, nemcsak edzői munkájáról, hanem még pályafutásáról és fiatalkoráról is. Remek riportalanynak bizonyult, de a kezdeti morcossága rögtön elillant, és önfeledten beszélt az emlékeiről, tapasztalatairól. Utolsóként távoztam az irodából, és az ajtón kilépve, egy ismerős hang hallatára, a szívem azonnal kihagyott egy ütemet.

- Helló hercegnő, már vártalak.

2. rész - Az első nap

Sziasztok! Hatalmas csúszás után itt lennék a második résszel! Remélem elnyeri a tetszéseteket! Várom a visszajelzéseiteket! Ölel,
Magic

Az elmúlt hétvége történtjein gondolkoztam. Az idő még mindig a megszokott spanyol januári, az utak szürkék és hétfőhöz megszokottan zsúfoltak. Gondolataimba merülve magam sem nyújthattam szebb látványt a velem szembe érkező embereknek, habár nem ártott volna, mert épp egy állásinterjúra siettem. Próbáltam összeszedni magam és fejben felkészülni az előttem álló feladatra, ami segített elhessegetni a hétvége jeleneteit. Többször is leforgott előttem a mai nap: szólítanak, bemegyek, kérdezgetnek, válaszolok, majd kijövök, és valamikor értesítenek az eredményről. Akkor még fogalmam sem volt, mi vár rám két órával később. Az interjú helyszíne egy hatalmas épület volt. Igen, elképzeltem már, de a valóság felülmúlta a képzeletet. Amiről eddig még nem ejtettem szót az az igazi hivatásom. Jelenleg már két éve dolgozom sztriptíz táncosnőként az „El conejo loco”-ban és egész szépen eltartom belőle magam. Csakhogy nem azért szereztem diplomát, hogy a fenekem riszáljam mindenféle részeg pasas előtt, akik kedvükre fogdoshatnak. A hétvégei eset, vagy baleset, ki minek nevezi, véglegesítette döntésemet, miszerint elegem lett a majdnem meztelenül való öltáncokból, és elhatároztam, hogy ma elmegyek erre az interjúra. Nos, hivatalosan fotográfus és újságíró lennék, de a fotózást szívesebben csinálom, így adtam be jelentkezésemet a Marca-hoz, Spanyolország legnagyobb sportlapjához. Az épületbe lépve a recepcióval találtam szembe magam, ahol utasításra megkerestem a harmadik emeleten lévő konferenciatermet. Legnagyobb meglepetésemre rajtam kívül körülbelül még ötvenen lehettek. Számítottam túljelentkezésre, de nem ekkorára. Az ajtóban kipipálták a nevem a listán, majd egy nem épp kedves hangvételű „csak foglaljon helyet valahol” után összeszedtem minden bátorságom és leültem egy velem hasonló korú, barna hajú lány mellé.

- Szia, a nevem Athalie Ross, de hívj nyugodtan Thalinak – mosolygott rám a lány biztatóan.

- Örülök Thali! Az én nevem Analia Russo, de használd, kérlek az Anát – mosolyogtam vissza az új ismerősre.

- Én is örülök Ana. Úgy izgultam, kezdtem azt hinni, hogy nem lesz egy normális ember sem itt. A másik oldalamon ülő srác már akkor zenét hallgatott mikor idejöttem, rajta keresztül pedig nem akartam kommunikálni senkivel, így vártam – hadarta levegőt sem véve. – Egyébként, te melyik állásra jelentkeztél?

- A fotósra – mutattam fel a gépemet, miután sikerült kihalásznom a táskámból. – És te?

- Én riporternek. Annyira félek és örülök is egyben! Nézd csak! A kezem is annyira remeg! Te jó Isten! Csak ne hányjam el magam – sóhajtotta, én pedig igazán jól szórakoztam rajta.

Feltételezéseim szerint szeretett volna tovább fecsegni, de a terembe belépett egy középkorú nő. Megjelenése tekintélyt parancsoló volt, de ezzel szemben egyszerű is. Szürke ceruzaszoknyát viselt, ami a térdéig ért, felül hozzá passzoló szürke blézert. Haja kontyba volt és hogy hangsúlyozza posztja fontosságát és nőiességét magassarkút húzott hozzá. A jelenlévők közt azonnal csend lett, a nő pedig felállt a pódiumon lévő mikrofon elé és köszöntött minket.

- Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit e csodás napon! Az én nevem Eva Montez, az a személy, aki kiválogatta az Önök életrajzát, idehívta, munkát biztosíthat és el is küldheti – kijelentését halk morgás és köhögés kísérte. – Nos, a mai napon csoportokba osztjuk Önöket. Minden csoport 5 főből fog állni, kapnak egy vezetőt valamint egy belépőkártyát nevükkel és arcképükkel. Ez a mai napirendjük első pontja -  folytatta monoton hangon. – A szabályokat és a további részleteket majd a csoportvezetők elmondják. Jó munkát kívánok! – fejezte be mondandóját, majd egy gyér taps kíséretében távozott.

A helyét egy fiatalabb lány foglalta el, aki minden bemutatkozás nélkül megkezdte a csoportok felsorolását.

- Analia Dorotea dos Santos Russo – visszhangzott a nevem a hangfalakból, majd Thali megbökött én pedig kikóvályogtam a felállított asztalhoz.

Legnagyobb meglepetésemre utánam Thalit szólították, így egy csoportba kerültünk. Thali arcán láttam, hogy nagyon örül, de csendre intettem még mielőtt megszólalhatott volna. A másik három társunk fiúkból tevődött össze. Az egyik, Antonio, nagy, vastag keretű szemüveget viselt és igazi stréber, örök szűz látszatot keltett. Ő szintén riporternek jelentkezett. A másik két srác, Alvaro és Biel videósként csapódtak hozzánk. Külsejük igazi fiatal úriembereket mutatott, egy kis hanyagsággal vegyítve. Mindketten szakállasak voltak, ami gondosan ápolt volt. Öltözetük is hasonló: farmer, cipő, ing és nyakkendő. Csak közelebbről szemügyre véve lehetett észrevenni, hogy igazából sokat adnak magukra, amit férfias parfümjük még jobban tükrözött. Nemsokára megérkezett vezetőnk, Carlos, aki lelkiismeretesen magyarázott mindent. Legelőször belépőkártyánkhoz készítettük el a képet, miközben én őrülten jegyzeteltem, mi merre található. Miután megkaptuk a képeket és feltűztük őket, Carlos felvázolta az előttünk álló „interjút”.

- Tehát, ez kicsit sem egy megszokott, egyhangú elbeszélgetés lesz. Mi csakis a minőségre törekszünk, ezért jobb, ha mindenkire ellenfélként tekintetek. Jelenleg minden posztra 3-3 főt tudunk felvenni, ami 15 főt jelent, ti pedig 50-en vagytok itt – közölte a tényeket, mire kicsit összerándult a gyomrom. – Az első héten be lesztek osztva egy-egy labdarúgó csapathoz, ahol a heti programról készítetek beszámolót. Végig követitek a mindennapi életüket egészen a hétvégi meccs végéig. Athalie és Antonio készítik a riportokat, Alvaro és Biel a videókat, Analia pedig a fotókat. Ne feledjétek, egy csapathoz két 5 fős csoportot osztottunk be, ami azt jelenti, nem ti lesztek az egyedüliek. Az összeállított cikk leadási határideje hétfő éjfél. Mindent pontozunk, stílus nincs megkötve, úgy dolgoztok és azzal, amivel szeretnétek. Ha bármi kérdésetek akad, egész héten veletek leszek, munkaidőn kívül pedig ezeken vagyok elérhető – fújta ki az eddig bent tartott levegőt és a kezünkbe nyomott egy-egy kis lapocskát, amit gondosan a táskámba süllyesztettem. – Akkor kezdjünk hozzá! Irány a parkoló, a hatos busz a miénk. Kérdés? – pillantott rajtunk körbe.

- Nekem lenne – tette fel a kezét Biel. – Mégis hová lettünk beosztva?

- Ó igen, majd nem elfelejtettem – nevetett fel kicsit szégyenkezve. – A papír szerint az Atletico Madrid focicsapatánál fogtok dolgozni – zárta le mondandóját, én pedig kérdőn meredtem Thalira, de ő csak megrázta a fejét.

Remek! Tehát egy focicsapatnyi férfit kell fényképeznem.

A buszon találkozhattunk a másik csoporttal, ahol egy lány volt és négy fiú. Mikor felszálltunk épp nagyon nevettek valamin. Klassz, ezek szerint ők igazán jól kijönnek egymással, és ahogy összevetettem a mi csapatunkat az övékkel, kicsit elment a kedvem az új munkahely keresésétől.
Az út csendben telt, már ami a mi részünket illeti, a másik öt újonc feltalálta magát és végig hangoskodtak az úton. Hála az égnek nálam volt a fülesem és el tudtam nyomni a hangjukat. Leszállva a buszról az Atletico Madrid edzőközpontjához érkeztünk. Ezt onnan tudom, hogy a spanyol szavak ezt mutatták a táblákon.  Az ajtóhoz érve azonnali eligazítást és gyors körbevezetést kaptunk, ami után elfoglalhattuk helyünket a kis irodánkban.

- Remélem minden érthető volt. Lassan munkához is láthattok – közölte szárazan Carlos majd távozott a helyiségből.

Körülnéztem társaimon, akik maguk sem tudták, hogy hol is kellene kezdenünk. Szerencsénkre a nem túl magabiztosnak látszó Antonio kezében tartotta a csapat e heti tervét.

- Nos, itt azt írják, hogy 9:00-tól 11:00-ig edzésük van, aztán 13:00-ig ebédszünet, majd 13:30-tól mindig más-más programok. Edzőterem, úszás, masszőr, orvosi vizsgálatok, sajtótájékoztatók, fotózások.

- Jó, jó értjük okos tojás – szólt neki durván Alvaro.

Antonio kicsit megszeppent a hangnemtől, majd kihúzta magát és megmutatta valódi énjét.

- Drága balfékek, tudjátok az IQ-m magasabb, mint a tiétek összetéve. Nincs szükségem a segítségetekre, egyedül is megszerzem ezt a munkát.

Nem emelte fel a hangját, nem kiabált, de olyan lesajnálóan és leminősítően beszélt, hogy az szám tátva maradt. Ember nem gondolta volna, hogy ez a kis mitugrász ilyen hangnemet engedhet meg magának. Nem beszélt tovább hozzánk, csak felemelte a fejét és még egyszer utoljára gúnyosan végig nézett rajtunk. Tekintete mindent elárult, majd sarkon fordulva távozott az irodából.

- Micsoda egy tenyérbe mászó..

- Nem, fejezd be! Nem bírom, ha káromkodnak körülöttem – fogta be a fülét Thali, mire Biel elhallgatott.

- Nem azért, de míg mi itt vesztegetjük az időnket, addig a másik csapat már javában kint van a pályán és munkához látott – közölte hanyagul Alvaro az ablakból.

- Szerintem, kellene egy terv – jelentettem ki, mire az ablakban álló felém fordult.

- Na, ne mondd Vöröske – gúnyolódott. – És mi lenne az a nagy terv, ami a kis buksidban lapul?

- Történetesen, úgy tűnik nekem több ész szorult abba a kis buksimba, mint neked a nagy tök fejedbe – védtem meg magam, és mielőtt szólhatott volna folytattam. – Tehát a terv. Mivel ti fiúk vagytok, gondolom, jobban ismeritek a focistákat, mint mi lányok. Ha már másban nem igazán vagytok segítségünkre, legalább ennyiben legyetek okosak – tettem hozzá a szemrehányást. – Kellene egy jó portfólió a csapattagokról, adatokkal, posztokkal, mezszámokkal. Amíg az egyikőtök ezt összeszedi Thali segítségével, a másik jön velem le az edzésre.

Biel, aki eddig váltogatott szitkokat osztogatott csak úgy a semmibe, hogy Thalit idegesítse, most Alvaro felé fordult.

- Hallod haver, igaza van. A szép pofi mögött ész is lapul, nem úgy, mint neked.

Alvaro összeszorította a fogát, mondani akart valamit, majd ehelyett idegesen a hajába túrt és elnevette magát.

- Jó, mit bánom én. Csináljuk azt, amit ez a kis törpe mondd. De kizárt, hogy én vele menjek – jelentette ki, majd körbenézett a helyiségben, és a laptopjával levágta magát a fotelbe.

- Remek, akkor Biel kérlek, gyere velem. Thali képekkel együtt kérem a portfóliókat – mondtam szárazan és kerültem a legkisebb szemkontaktust is Alvaroval.

Biel fogta a kameráját, én a gépem és noteszem, majd lesiettünk az edzésre. Míg fényképeket csináltam több szögből is, volt időm megfigyelni a másik csoport tagjait, valamint az áruló Antoniot, aki természetesen átment hozzájuk. Az egyetlen lány a csapatban, Elena, hosszú szőke hajú, nagyon csinos, de hála az égnek ő riporternek jelentkezett. Jó hír nekem, rossz hír Thalinak. Ahogy észrevettem, egyértelműen ő irányított, és a csapatával híradós előadásmódban vették fel az interjúkat, amihez szívesen adta csinos kis pofikáját. Nem mellesleg eléggé láthatóan flörtölt minden focistával, akihez csak odament. Amikor alkalma adódott, mindig megérintette őket valahol, és őrjítő magas hangon visított, amit ő nevetésnek hív.
A mai napon mi nem mentünk a személyes szférájukba a sportolóknak, csak messziről figyeltük őket, közben én feljegyeztem, mikor tartanak pihenőket, milyen rendszerességgel ismétlik a gyakorlatokat és a többi, és a többi. Megpróbáltam minden részletet leírni két kattintást közt, és a munkaidő végre, lett úgy 10 gigányi videónk, képünk és körülbelül 10 oldal jegyzetünk. Mire visszaértünk az irodába, Thali és Alvaro készen voltak a kinyomtatott portfóliókkal.

- Hogy haladtatok? – kérdezte Thali mosolyogva.

- Csodásan. Jegyzeteltem neked ezt-azt, az árulónk a másik csoporttal volt egész nap, készítettünk videót és képeket, mellesleg totál kimerültem.

- Tyű, ezek a jegyzetek pompásak, szinte mindet felhasználhatjuk majd. Én azt hitten te fotós vagy.

- Az is, meg újságíró is – bólintottam, mire Thali vette a lapot. – Mutasd a portfóliókat.

Thali felém nyújtotta őket, mert Alvaronak eszében sem volt segíteni, és én gyorsan átfutottam őket.

- Nagyszerűen sikerültek, és látom, mindenki kap belőle egy-egy példányt. Akkor kérek, mindenkit tanulmányozza át, és holnap hozzá is kezdhetünk a munkához.

- Felőlem – rántotta meg a vállát Alvaro, majd felkapta a cuccát, elvette a saját lapjait az asztalról és távozott köreinkből.

Nemsokára Biel is ugyan így tett. Mi összenéztünk Thalival és akaratlanul felnevettünk.

- Hogy bírtad ezt egész nap elviselni? – kérdeztem egy fintorral az arcomon.

- Én ugyan ezt a kérdést szerettem volna neked feltenni – mondta, mire megint nevetni kezdtünk.

- Ha kiszórakoztátok magatokat, lassan jöhetnétek, mert indulnánk – közölte száraz hangon Antonio, aki a cuccáért jött be.

Azonnal vettük az adást, összeszedtük a dolgainkat és már siettünk is a buszhoz. A visszafelé út már csendesebben telt, látszólag mindenki elfáradt a mai szaladgálásban. Miután leszálltam a buszról, gyorsan számot cseréltem Thalival, majd hazafelé vettem az irányt. Szerencsémre, vagy éppen szerencsétlenségemre lépteket hallottam magam mögött, amire megfordultam és hirtelen Alvaroval találtam szembe magam.

- Hát te? – húztam fel a szemöldököm, mert fő a jó munkatársi viszony.

- Erre lakom – közölte nyersen, majd mellettem folytatta tovább a sétát, egészen addig, amíg be nem fordultam a lakótelepem utcájára.

- Akkor holnap - köszöntem el, mire ő biccentett és tovább sétált.

Bocsánat!

Üdv mindenkinek!

Szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől a kihagyás miatt. Nyaralni voltam és egyszerűen nem érkeztem írni, bár szerintem nem igazán vagyok lemaradva, hisz még sajnos, vagy nem sajnos nem indult be igazán a blog, és szerintem a pár idetévedt olvasóm sem hiányolta az új részeket. Szóval összegezve, nem sokára hozok kettő új részt is. Addig is további szép nyarat mindenkinek.
Ölel,
Lia xx

1. rész - Az éjszaka

Sziasztok! Nem szeretném húzni az időt, itt is lenne az első rész. Talán nem a legjobb, sőt ebben biztos vagyok, de, mint említettem, még most kezdek majd belerázódni az írásba, úgy hogy ezt kérlek nézzétek el nekem. FIGYELEM! A TÖRTÉNET +16-os RÉSZEKET TARTALMAZ! Olvasás csak saját felelősségre! Előre is köszönöm, és jó olvasgatást kívánok! Feliratkozni és kommentelni ér!
Üdv: Magic

***

Rengeteg hasonló ajánlatot kaptam már, de mivel tisztességes nő vagyok csak az arcukba nevettem, és a fizetségem után faképnél hagytam őket. Különös érzés kerített hatalmába, amihez hasonló ezelőtt soha sem. Szinte lángoltam a vágytól, hogy megcsókolhassam a számomra idegen férfit, akit 20 perccel ezelőtt láttam életemben először. Nem tudom, hogy mi üthetett belém, de egy kis hangocska azt suttogta a fejemben, menjek bele a játékba. És én hallgattam rá.

- Csak ha előtte bebizonyítod, hogy tudsz csókolni – csúszott ki a számon hirtelen.

Nem tudom, hogy honnan jöhetett a hirtelen bátorságom, de abban a pillanatban el is szállt, amikor kiejtettem a szavakat. Arcomat szégyenemben a kezembe temettem, majd rázkódó vállal kuncogtam szerencsétlenségemen. Mindezt persze miközben még mindig a kuncsaftom ölében ültem, aki fürkészve figyelte minden mozdulatomat.

- Még senkinek sem sikerült ennyire zavarba hoznia – mondtam csak úgy a levegőbe, de a partnerem meghallotta.

- Örülök, hogy én lehetek az első – nevetett kacéran, majd szorosan magához húzott.

A világ forogni kezdett velem, és már úgy éreztem, egy körhintán ülök. Ő kezével gyengéden felemelte fejem az államnál fogva, és mélyre hatolt szemeivel az enyéimbe.

- Mi lesz azzal a csókkal? – kérdezte.

A szívem megdobbant, a pulzusom pedig egyre szaporább lett. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a kérdéssel sem, csak lehajtottam a fejem és az egyensúlyomat próbáltam stabilizálni miközben értetlenül fészkelődtem az ölében. Felvonta a szemöldökét, majd kicsit erősebben összefogta a két csuklóm jobb kezével és a combomra ejtette őket, de továbbra sem engedte el. Vettem egy mély levegőt, mire ő gyengéden közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Eleinte nem tudtam hová tenni a dolgot, aztán átadtam magam az érzésnek. Az elején gyengéden érintette az ajkaimat, mire kezemmel átkulcsoltam a tarkóját. Combomnál fogva ragadott meg, aminek hatására egy apró sikoly hagyta el a számat, ő pedig jelezve, hogy tetszik neki, amit kiváltott belőlem, belemosolygott a csókunkba. Fogaival óvatosan megkarcolta alsó ajkamat bebocsátást kérve nyelvének. Hezitálás nélkül megadtam neki, és nyelvemmel vad táncba kezdett. Gyorsabb tempót vett fel és éreztem, ahogy a vér a nadrágjába szökik. Hangosan felmordult, belekapott a hajamba és hátrahúzta. Csakis karjai választottak el a padlótól. Úgy éreztem magam, mint aki lebeg és sohasem éri el a lába a talajt. Pontosan ilyen volt ez a csók. Annyi érzést szabadított fel bennem, amikről nem is tudtam, hogy még léteznek. Levegő után kapkodva váltunk el egymástól. A mellkasom kalapált, vérem a fülemben dobogott. Nem tudtam, hogy jó-e amit teszek, vagy, hogy egyáltalán miért is mentem bele. De most ez egyáltalán nem érdekelt. Még az sem kötött le, hogy pénz van a dologban. Ez a férfi, akinek még a nevét sem tudom, olyan dolgot váltott ki belőlem, amit eddig még soha senki.

- Remélem tetszett – szólalt meg kissé kacér hangon.

- Nem is tudom szépfiú. Talán, ha az ágyban is így le tudsz nyűgözni – mondtam, majd most én húztam vissza egy csókra.

Egy halk nyögés hagyta el a száját. Nem kellett tovább gondolkodnom, egyből tudtam, hogy mit akarok. Már az első pillanatban rabul ejtett pillantásával. Aztán bevillant valami. Én még sohasem csináltam ilyet! Fogalmam sem volt, hogy merre menjünk. Egy pillanatra szorító rémület vett körbe, ami ezek szerint feltűnő volt.

- Mi a gond? – szólított meg rekedtes hangon.

- Csak nem tudom, hogy hová menjünk – feleltem halkan, mire magában nevetett egyet.

- Azt hiszem, ez könnyen megoldható – közölte titokzatosan, majd felállt, nem foglalkozva azzal, hogy az ölében ülök, így kis híján sikerült hátra esnem.

Partnerem kézen ragadva húzott maga után, én meg vakon követtem. A bárpulthoz siettünk, ahol egy szobát kért 2 személyre. Mögöttünk Barney, az egyik kidobó rosszallóan nézett, én intettem neki, hogy minden rendben lesz, így ő távozott. A második emeleten kaptunk szobát, és bár sohasem vittem még magammal senkit, bátran indultam a lift felé, hisz tudtam merre kell menni. A rövid úton próbáltam kerülni a tekintetét, mert féltem, akkor elveszteném az önkontrollom. És valljuk be, nem szerettem volna a liftben, esetleg a folyosón neki esni. Amikor kinyílt az ajtó, megragadtam a csuklóját és némán vonszoltam magam után. A szoba ajtaját kissé nehezen tudtam kinyitni, de végül sikerült. Szembefordultam vele, ő rám nézett, majd a derekamnál fogva magához rántott, a kezemben lévő kulcs pedig messzire repült. Nagyot nyeltem, és a köztünk lévő feszültség szinte hallható volt.

- Nem tudom a neved – vetettem oda neki, mire mosolyra húzta a száját.

- Principto – válaszolta, mire összeráncoltam a szemöldököm.

Tehát így állunk, nem akarja, hogy tudjam a nevét.

- Te pedig csak is egy gyönyörű hercegnő lehetsz – folytatta habozás nélkül, aminek hallatán kissé elpirultam.

Szóval ő sem akarja tudni az én nevem, hát akkor titkolózzunk. Hurrá! Ki bírja tovább? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok ostromolták a gondolataimat, amikor ő óvatosan lehúzta a szinte semmit se takaró melltartóm pántját és csókot lehelt a nyakam és a kulcscsontom közti területre. Teljesen beleborzongtam és a térdem is megrogyott kissé. Minden ostoba ötlet elszállt a fejemből és csak egy valamire tudtam koncentrálni. Hogy a valaha volt legjobb éjszakát töltsem ezzel a férfival. És innentől kezdve semmi sem érdekelt. Felébredtek bennem a régóta visszafojtott vágyak, és olyan erővel törtek fel, hogy szinte megfékezhetetlennek tűntek. Vad csókcsatába kezdtünk, közben az ágy felé hátrálva. Mikor sikerült megtalálni ő óvatosan leült, én, akár a bárban, az ölébe. Itt visszavettünk a tempón, majd óvatosan megszabadítottam a pólójától. Tekintetem azonnal felsőtestére tévedt, kezemet végig vezettem egészen V-vonaláig, majd lassan elkezdtem kicsatolni az övét. Amikor a nadrágtól is megszabadult, és már tényleg csak egy boxer takarta előlem férfiasságát, lassan hátra dőlt az ágyon magával rántva engem is. Ismét csókolózni kezdtünk, majd irányt váltottam és apró puszikkal hintettem be a nyakát, a hasát egészen alsóneműje széléig. Ekkor felmordult, hirtelen megragadott és fordított helyzetünkön. Most ő volt felül. Láthatólag zavarta, hogy engem még sok ruhadarab takar, ezért durván megszabadított a melltartómtól, majd mohón lecsapott melleimre. Hol a kezével, hol a szájával szórakoztatta őket. Válaszként beleragadtam dús, szőke hajába. Ekkor erősebben megszívta egyik mellbimbómat, mire felsikítottam.

- Cshhh – csitított az ujját a számra téve, majd óvatosan megcsókolt.

A levegő egyre forróbb lett köztünk és igen csak zavartak a rajtunk lévő ruhák, így mindketten megszabadultunk tőlük. Mélykék szemével óvatosan végig mért, centiről centire, majd ismét megcsókolt és testemen lefelé vándorolt egészen combom belsejéig. Várt kicsit, aztán közelebb merészkedett, és egy apró sóhaj hagyta el a számat. Felemelte fejét, én biztatóan rámosolyogtam. Vette a célzást és két ujjával azonnal a hatalmába kerített. Először csak lassú, körkörös mozdulatokat tett, majd egyre gyorsított, és ezzel együtt éreztem, ahogy a pulzusszámom is emelkedik. Akaratlanul is apró hangok hagyták el a számat.

- Kéér-lek – könyörögtem neki, de ő nem adott kérésemnek.

Kihúzta ujjait, fölém emelkedett, lehajolt és puha ajkaival szívni kezdte nyakamat.

- Ne csináld! – förmedtem rá, mivel tudtam, hogy szép nyomot fog hagyni.

- Nem hercegnő, ez az én jelem lesz. Ha bármikor meglátlak, tudni fogom, hogy az enyém vagy – zárta le a témát és tovább folytatta.

Nem akartam látni, hogy néz ki. Nem akartam arra gondolni, mi fog történni holnap. Hogy mi következik ezután. Semmire sem gondoltam. Csak hallgattam és élveztem a pillanatot. Percekkel később befejezte művét, de mielőtt visszatért volna lábaim közé, ráérősen megcsókolt. Azonnal az egekben éreztem magam, pedig már azt hittem, elszállt minden izgalmam, testem azonban helyettem is reagált. Amit ő is észrevett és azonnal cselekedett. Testünk egybeforrt és olyan pontosan illettünk össze, mint kulcs a zárba. Soha azelőtt senkivel nem volt még ennyire tökéletes. Minden percét élveztem, és már nem is tudom, miért vagy hogyan, de ott voltam egy félistennel és nem akartam, hogy véget érjen. A gyönyör szinte egyszerre ért minket, ami után fáradtan hulltunk egymás mellé. Szembefordultam vele és mutató ujjamat végig vezettem felső testén, majd vissza fel.

- Hercegnő, ez isteni volt. Köszönöm – mondta hálálkodva és megcsókolt.

- Mi volt benne olyan „isteni”? – kérdeztem váratlanul.

- Te – felelte, majd egy puszit adott a homlokomra.

Azonnal elöntött a forróság, teljesen zavarba jöttem, akárcsak egy 16 éves tini lány. Nem tudtam mi ütött belém, csak mosolyogtam, mint egy bolond, fejemet pedig a mellkasára hajtottam. Légzésünk már csillapodott, és én a paradicsomban éreztem magam. Szívdobogását hallgatva teljesen megnyugodtam, szempilláim elnehezedtek és lassan elaludtam.

Előszó

Üdvözlök minden kedves olvasót, ide tévedőt a blogon!
Nos, hol is kezdjem? Nem szeretném az időtöket lopni csupán csak néhány mondatban összefoglalnám, miért is jött létre ez a blog.
Ami az első és legfontosabb, mellesleg már fel is tüntettem, hogy a TÖRTÉNET SAJÁT KÉPZELETEM SZÜLEMÉNYE, azaz semmi valóság alapja nincs. Tehát, ha valamit olyasmit találsz,a mi számodra sértő, esetleg eltér a valóságtól, gondolj ezekre.
Második, a történet menete. Nagyon rég volt már, hogy aktív blogot vezettem, körülbelül 2 éve semmi időm sem volt rá. Akkor most miért is kezdtem hozzá? Az idén megpróbálkoztam az iskolaújsággal, ezért valamilyen formában szinten kell tartanom írói képességem (haha), és mivel az érettségi is közeleg, nem árt, ha gyakorolok picit.
Ami a megjelenést illeti, úgy tervezem, minden pénteken felteszek egy új részt, amint beindul a blog, és kapok visszajelzéseket, mert ha nincs érdeklődő, valószínűleg nem fogom vezetni.
És végül magáról a sztoriról. Talán mindenkit lázba hozott picit az idei Európa Bajnokság, így (tudom, már kezd csendesedni, és már vége is van) remélem ennek jegyében felkelti néhány érdeklődő figyelmét. Bár belegondolva nem túl sok köze lesz hozzá, inkább a Spanyol Bajnoksághoz. Mégis mi várható akkor? Csak is a fantáziámon múlik, de biztosan lesznek benne boldog pillanatok, bonyodalmak, parázs viták, elkerülhetetlenül kínos pillantok és a többi és a többi.
Nagyjából ennyit szerettem volna elmondani bevezetőként, remélem eleget tesz kéréseiteknek, és szívesen fogjátok olvasni kis szösszeneteimet.
Mindenkinek jó szórakozást kívánok!
Üdvözlettel,
Magic Hill
Ui.: Várom a visszajelzéseket! :)