4. rész - Mi történt?

Sziasztok! Tudom, hogy hosszú kihagyás volt megint, de csak gyűlnek a fejem fölött a dolgok, és egyszerűen nem tudok időt szakítani az írásra. Ezért kiengesztelésképpen ezt a részt hosszabbra írtam, valamint, ha sikerül jövőhéten is kaptok újat. Addig is jó szórakozást, és kérlek szóljatok hozzá, mert csak így tudom, hogy sikerült és hogy tetszik-e nektek.
Ölel, Magic

Üveges tekintettel meredtem az előttem álló férfira. Próbáltam minden érzést elsüllyeszteni magamban, nehogy észrevehessen bármit is.

- Elnézést, de sietek, elengedne? – kérdeztem, szándékosan magázva.

- Ugyan hercegnő, ne játszd ezt. Nem igaz, hogy nem ismersz rám.

- Sajnálom, fogalmam sincs, hogy miről beszél – ráztam meg a fejem, és egy határozott mozdulattal a kijárat felé indultam.

Erre ő óvatosan megragadta a csuklómat és visszarántott magához. Arcomat kezei közé fogta, és egy hajtincsemet a fülem mögé hajtotta. Lassan közelebb hajolt hozzám, lélegzetét az arcomon éreztem.

- Ott a jelem a nyakadon hercegnő. Az enyém vagy – suttogta halkan a fülembe, ami elég bátorságot adott, így sarkon fordulva faképnél hagytam, és futóléptekben siettem a buszhoz.

- Jól vagy? – meredt rám Thali a másik ülésből.

- I-i, ahh.. nem. Történt már veled olyan, hogy életedben egyszer találkoztál valakivel, akiről tudtad, hogy tökéletes és azt hitted csak egy álom,és úgy hitted sohasem látod viszont. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy találkoznotok kell?

- Ana, te beteg vagy. Esküszöm. Egy szavadat sem értem. Jó tudod mit? Ma este nálad alszom, és elmondasz mindent, mert valamit titkolsz, ami nagyon nyomja a lelked – jelentette ki szigorú arckifejezéssel, amitől nevetnem kellett.

Amíg visszaértünk a központhoz megbeszéltünk mindent, ami szerintünk egy ilyen csajos estéhez elengedhetetlen. A lényeg az, hogy felnőttek vagyunk, nem? Miután leszálltunk a buszról, Thali nem ment haza, egyből felénk vette az irányt, így most hármasban sétáltunk hazafelé. Alvaro nem szólt hozzánk egész úton, nem kérdezett semmit, és mivel a saroktól nem egy irányba haladtunk, még köszönni sem köszönt, csak ballagott tovább lehajtott fejjel. Otthon gyorsan körbevezettem Thalit, majd adtam neki valami könnyebb ruhát. Vacsorára úgy döntöttünk, kínait rendelünk, majd miután átbeszéltük a szakmai dolgokat, és a kajánk is megérkezett, Thali nem habozott, egyből letámadott.

- Na másfél óra, egész jól bírtad. Azt hittem, már az utcán bombázni fogsz a kérdéseiddel – mondtam gúnyosan.

- Ne csináld már, mióta visszajöttél arról a fotózásról furán viselkedsz. Valami történt veled, amiről én tudni akarok.

- Jó – sóhajtottam nagyot. – De ne ítélkezz felettem, kérlek. És ne szólj közbe míg a végére nem érek a történetnek. Megígéred? – meredtem rá kérlelő kiskutya szemekkel.

Válaszul csak biccentett, és kezdte érezni, hogy komoly dologról van szó.

- Tehát, a múltam. Mindenkinek vannak titkai, ahogy nekem is. Egyke vagyok, végül is majdnem normális családban nőttem fel, csakhogy a szüleim 5 éves koromban meghaltak egy autóbalesetben. A nagyszüleim neveltek. Imádom a zenét, így nem meglepő, hogy évek óta táncolok. Általánosban, gimiben mindig versenyszerűen volt ott az életemben, és azt hittem majd ezzel megyek tovább. Aztán megváltozott a véleményem, és a tanulás és a fotózás mellett döntöttem. Így végeztem riporter-fotós szakon az egyetemen. Mellette persze táncoltam még, de már közel sem olyan szinten, mint előtte.  Aztán, amikor harmadéves voltam az egyetemen a papa is eltávozott és ketten maradtunk a nagyival. Sokat szenvedtünk, mindenféle munkát vállaltam magamra a tanulás mellett, csakhogy befejezhessem az egyetemet. A nagyi szakácsként dolgozott, és dolgozik most is egy nagyon-nagyon híres étteremben. Az diploma után, mivel állást nem találtam, ott dolgoztam, mint pincérnő, de mivel nem volt meg a szakképesítésem, félbe kellett hagynom. Aztán.. Az elmúlt két évemben, volt egy állandó munkahelyem. A nagyi úgy tudta, szobalány vagyok egy hotelben. Hát majdnem. Legalábbis délelőtt igen. Említettem már, hogy táncoltam igaz? Nos... Sztriptíztáncos voltam egy bárban, ahol mindenféle részeg barmok vágyainak kellett eleget tennem. Undorító munka volt. Ahogy végigmértek a szemükkel, ahogy a nyálukat csorgatták utánunk. Fúj.. De, mentségére szolgáljon, hogy ide csak azok jöhettek, akik fizettek is. Így történt az, hogy múlt hétvégén, betévedt 8 gazdag, kiéhezett, beképzelt pasi. Mi adtuk nekik az öltáncot, ami ugye plusz pénzt jelent. És.... Ha bevállaljuk.. Szóval... Hmm... Érted... Lehet több is... Ne értsd félre! Soha senkivel sem feküdtem le a két év alatt! Kivéve most... Annyira csábító volt, és annyira vonzott hozzá valami, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Szemei olyanok voltak, mint a tenger, haja dús és szőke... De nem is ez a lényeg. Igen, pénz volt a dologban, belementem a játékba. Nem szeretném részletezni az éjszakát, maradjunk annyiban, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből. Viszont, még mielőtt hajnalodott volna, ott hagytam, a pénzt se vettem el tőle. Tudtam, hogy nem fog örökké tartani, és nem akartam egy ilyen emlékhez ragaszkodni. Az életben ki kell használni a lehetőségeket, és eltenni őket, hogy majd visszaemlékezhessünk rájuk. Én is így voltam, de nem tudtam volna tovább azon a helyen dolgozni, és már régóta készültem jelentkezni valahová, elvégre nem azért szereztem a diplomámat, hogy életem végéig a fenekemet rázzam. Így, mivel már beadtam a jelentkezésem, hétfőn eljöttem az interjúra, és mint látod, most itt vagyok. De ezzel koránt sincs vége a sztorinak. Látod ezt a szívást a nyakamon? – hajoltam hozzá közelebb, hogy jobban láthassa. – Nos ezt is ő csinálta. Azt mondta ez az ő jele, én pedig a hercegnője vagyok. Ezért van rajta sál vagy garbó, hogy ne lássa senki. Aztán ma a fotózáson véletlenül egy ventilátor lefújta a nyakamból a sálat. Épp a mosdóba igyekeztem, amikor neki ütköztem az egyik focistának és, amilyen szerencsétlen vagyok, majdnem elestem, de még épp időben elkapott. Megkérdezte, hogy vagyok, aztán szabadulni akartam, és menekülési útvonal keresése érdekében elfordítottam a fejem. Ekkor vette észre a szívást a nyakamon, amiből rögtön rájött, hogy én lennék a hétvégi lány. Fogalmam sincs hogy juthattam el a mosdóba, és arról sem, hogy meddig lehettem ott. Csak annyit tudok, hogy keveregtek előttem a képek, és annyit mondogattam magamnak, hogy ez csak egy álom. Végül is, kinek van olyan szerencséje, hogy egy focistával keféljen hétvégén, aztán meg találkozzon vele? A vicces már csak az, hogy nem ismertük fel egymást, mert hát ki gondolta volna, hogy pont itt találkoznánk. Talán az is befolyásolta az egészet, hogy végig sötét volt, ő is ivott, én is, és a francnak volt már képessége memorizálni. De most, hogy jobban belegondolok, a szeme, a haja, az arca... Ahh Thali, mi ez szerinted? Most komolyan?! Én ezt nem vagyok képes feldolgozni. És persze, ha ez nem lenne elég, az irodaajtó előtt állt mikor kijöttem, indulás előtt. Ezért voltam olyan zaklatott – fújtam ki a levegőt és úgy gondoltam, végére értem a magyarázatomnak.

- Először is, sajnálom a szüleidet, én el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. Másodszor, melyik focista? És harmadszor, pontosan mi történt az iroda előtt?

- Nos, az iroda előtt. Már várt rám, én tettem a hülyét, hogy fogalmam sincs arról, ki ő, majd elindultam, mire visszahúzott és a fülembe súgta, hogy itt a jele a nyakamon, és nem mellesleg az övé vagyok. Ez a mondata adott erőt ahhoz, hogy ellökjem magamtól és kifussak az épületből. És, hogy melyik focista? Add ide a portfóliókat! Megmutatom.

Thali ideadta a lapokat, én pedig lapoztam egészen addig, míg meg nem találtam.

- Ő az! – kiáltottam fel, és remegve nyújtottam át Thalinak.

Elmosolyodott, majd fogta a laptopomat, és már keresett is az általam készített képek között.

- Na lássuk csak, Antoine. Francia, szőke hajú, kék szemű, csatár. Akkor itt kell lennie valahol – magyarázott magának, és egészen belemerült a keresésbe. – Na tessék itt van – vigyorgott büszkén felém fordítva a laptopot. A képet meglátva a szívem, mintha kihagyott volna egy ütemet, és le is fagytam pár másodpercre. – Igen barátnőm, csodás képeket készítesz, van tehetséged ez nem vitás. Szeretnéd hallani a véleményem? Persze, hogy szeretnéd, nem kell válaszolnod. Szerintem megfogtad az Isten lábát. Nem, ne ellenkezz. Fogalmam sincs miért történhetett ez, de megtörtént. Ja, és mellesleg, nem ítéllek el azért, amit csináltál. Nincs abban semmi rossz. Hidd el, ha tudnék táncolni, én is dolgoznék ott – villantott egy megértő mosolyt, amire mindketten nevetni kezdtünk.

- Szerinted, meddig játszhatom azt, hogy nem tudom miről beszél, és fogalmam sincs arról, ki ő.

- Nem tudom, de ha megfogadsz egy jó tanácsot, ne tartsd magadtól sokáig távol, mert lehet, hogy feladja. Bár, ha komolyan gondolja, és meg akar ismerni, akkor bármi megtörténhet – húzta meg a vállát, és úgy tűnt, nem csak a levegőbe beszél.

Talán, utoljára gimiben beszéltem így ki valakivel egy pasit, de azt hiszem teljesen megérte. És, persze lett egy nagyon jó barátnőm, akivel igaz csak 3 napja ismerjük egymást, mégis olyan érzés, mintha mindig is barátok lettünk volna.

Reggel sokkal vidámabban ébredtem. Csendben mentem el a vendégszoba ajtaja előtt nehogy felébresszem Thalit. Gyorsan készítettem kávét és reggelit. Épp a tányérokat pakoltam fel az asztalra, amikor hallottam, hogy vendégem lesétál a lépcsőn.

- Jó reggelt – köszöntem neki.

- Neked is – mondta két ásítás közt. – Látom ma nagyon fitt vagy.

- Mondhatjuk – bólintottam. – Kávét?

- Igen, kérek.

Kicsit korábban indultunk és végig a tegnapi napról beszéltünk. Bevallom, kicsit izgultam, de próbáltam higgadt maradni. Ma már kőkeményen dolgoztunk. Teljes elképzelésünk volt arról, mit kérdezzünk a játékosoktól. Úgy döntöttünk az ebédszünetre tesszük az interjúkat. Legalábbis reméltük, hogy sikerül, amiből persze nem lett semmi, mert rájöttünk, hogy nem csak a labdát, de a szájukat is nagyon szeretik jártatni. Először a kapitányt kérdeztük, Gabit, aki nagy lelkesedéssel mesélt a csapatban betöltött szerepéről.

- Mennyivel nehezebb feladatok, nagyobb elvárások nehezednek a kapitányra az edzők és a társak szempontjából?

- Ez egy nagyszerű kérdés – nevetett. – Nos, azt hiszem a kapitány a kapocs a játékosok és a vezetők közt, valamint az a megtiszteltetés is engem illett, hogy összefogjam a csapatot. Ha egy vesztes meccs után mély ponton vannak, vagy akár meccs közben hullanánk szét, észre kell vennem a helyzetet és ösztönöznöm őket, hogy nem adhatják fel. Mindegy milyen helyzetről van szó, ott kell lennem. Emellett ez egy hatalmas megtiszteltetés, mert a klub vezetése és a játékosok közösen választják ki az aktuális kapitányt. A csapatszellem is sokat segít. Mármint, gondolom láttátok az edzéseinket. Ugye nem baj, ha tegeződünk? Szóval, a légkörnek is rendben kell lennie, mert ez egy közös munka, az együttműködésen alapszik. Külön-külön is kitűnő egyéniségekkel rendelkezünk. Itt pedig az a feladat, hogy alkalmazkodj és az ügyességed, a képességed tudd hozzátenni a játékhoz. Ha valami nem stimmel valakivel, rögtön észreveszem, vagy ha nem, akkor jön, megkeres, megbeszéljük a problémát, és ha olyan jellegű a vezetésnek is felterjesztjük. Olyanok vagyunk, mint egy autó. Mindennek tökéletes összhangban kell működnie, és csak így lehetünk sikeresek. Egyszóval, nem egy könnyű dolog, de maximálisan megéri az erőfeszítést.

- Köszönjük szépen – mondta mosolyogva Thali, majd kezet nyújtott, miután az utolsó válasz is elhangzott.

- Én köszönöm nektek. Rég kaptam már ilyen érdekes kérdéseket. Ha bármilyen problémátok vagy további kérdésetek van keressetek meg nyugodtan. Sziasztok, és kitartást! – köszönt el zárásképp, és már távozott is.

- Na, akkor szerintetek ki legyen a következő? – forgatta a tollát a kezében Thali, miközben a csapat névsorát pásztázta, keresve a megfelelő alanyt.

- Legyen Griezmann – mondta hanyagul Biel, mire én félrenyeltem a vizemet.

- Jól vagy? – kérdezte Thali jegyzeteiből felnézve.

-A-aha, megleszek, csak félre ment a víz –  köhögtem neki vissza. – Mondd csak nyugodtan Biel – mosolyogtam rá bátorítóan, bár köhögés közben ez nem lehetett valami szép látvány. Mindegy.

Biel felhúzta a szemöldökét, megrázta a fejét, és folytatta.

- Jelenleg ő a klub üdvöskéje, ráadásul fiatal és az Európa-bajnokság gólkirálya lett. Szerintem tudunk mit kérdezni tőle.

- Jó, nem bánom, viszont nekem beálltak az ujjaim a sok jegyzeteléstől, és a fejem is fáj. Ana, te újságíró is vagy. Gondolom egy riportot te is meg tudsz csinálni. Csak pár kérdés. Kérlek szépen. Én addig veszek be egy gyógyszert és hozok kávét – pislogott rám kis kutya szemekkel, miközben az arcán egy huncut mosoly bujkált, afféle “ezt most nem úszod meg” stílusban.

Mivel nem volt semmilyen kibúvóm Thali kitalált fejfájása ellen, na és ugye a fiúk semmit sem tudnak a hétvégémről, ezért kénytelen voltam elvállalni. Vettem egy mély levegőt, elrejtettem az éjszaka képeit és megpróbáltam a munkára összpontosítani. Felálltam és meghagytam a fiúknak, hogy várjanak ott, én addig megkeresem a riportalanyt. Körülnéztem az étteremben, de már senkit sem láttam bent. Tovább kutattam, majd a folyosón megláttam Gabit, és kértem tőle egy kis útbaigazítást.

- Gabi, egy pillanatra.

- Fényképészlány, várj ne mondd tudom. Analia? – mosolygott.

- Ott a pont – erősítettem meg. – De szólíts csak Anának. Nem láttad véletlenül Antoine-t valamerre?

- Úgy érted Grizit? Azt hiszem épp a medencénél volt. Elkísérjelek? – kérdezte mosolyogva.

- Megköszönném – bólintottam, majd követtem a kapitányt.

A medence felé vezető folyosón már messziről lehetett hallani a focisták nevetését és kiabálását. Soha sem gondoltam volna, hogy egy edzés ilyen hangosan telik. Mikor egyre erősödtek a hangok, kisebb pánik tört rám, amit sikerült visszaszorítanom, egészen addig, míg be nem léptünk a helyiségbe. A fülemben dobogott a vér, amit egy végső, nagy sóhajtással sikerült visszaszorítanom.

- Grizi, téged keresnek! – kiáltotta el magát Gabi, és kiáltása visszhangzott a nagy teremben.

Az említett személy épp a medence túlsó oldalából úszott felénk, így választ majd csak akkor kaptunk, mikor befejezte a hosszt.

- Szóltál haver? – érdeklődött, majd bal kezével vizes hajtincseit hátra simította fején.

- Ja, keresnek – válaszolta. – Na, fényképészlány szóltam neki, a többit rád bízom – mondta felém fordulva, majd már távozott is.

Teljesen lefagyva álltam az ajtóban, és egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Próbáltam mondani valamit, de a végén csak egy morgás lett belőle.

- Fényképészlány? – nézett rám a medencéből. – Mit szeretnél? – kérdezte, olyan édes, mégis irritáló hangon, hogy kedvem lett volna képen vágni.

- Én csak egy, khm – kezdtem suttogva.

- Nem hallom tisztán, gyere közelebb kérlek.

 Tettem pár lépést felé, majd újrakezdtem, de még mindig arra kért menjek még közelebb. Már majd nem a medence szélén álltam, így belekezdtem mondandómba.

- Szóval, csak egy interjút szeretnék veled készíteni, ha ráérsz. Ha nem teljesen megértem, akkor majd később is megcsinálhatjuk – fújtam ki a levegőt, majd ösztönösen tettem pár lépést hátrafelé.

Ekkor úgy döntött, hogy megtisztel, és végre kimászik a medencéből. Amikor megállt előttem, tekintetem akaratlanul is felsőtestére vándorolt, és a kelleténél kicsit tovább időzött rajta.

- Mikor kellene az interjú? Mert ha tovább bámulsz, akkor nem hiszem, hogy ma kész leszünk vele – mondta, olyan egyszerűséggel, amitől teljesen zavarba jöttem, és a focisták a medencéből hangos huhogásba kezdtek.

- Én, én nem, vagyis... Így akarsz jönni? – nyögtem ki megváltásként az egyébként értelmetlen kérdést, majd reflexből homlokon csaptam magam.

Láthatólag mindenki jól szórakozott rajtam, mert mozdulatomra mindenki hangos nevetésben tört ki.

- Héj Grizi, úgy látom zavarba hoztad a kislányt, mintha kicsit piros lenne az arca. Csak nem meleged van cica? Mert akkor várunk szeretettel egy fürdőre – kiabálta az egyik felém.

- Barom! – mosolyogtam rá kiáltva, majd úgy döntöttem elég volt a bénázásomból és sarkon fordulva elindultam vissza.

Hirtelen egy vizes kéz kapott a csuklóm után és maga felé fordított.

- Huszonnégy óra leforgása alatt másodszor akarsz faképnél hagyni. Most nem rázol le ilyen könnyen - suttogta, hogy a többiek ne hallják. – Adj 10 percet, és kezdhetünk.

- Csodás, viszont mindenem vizes lett, váltóruhám pedig nincs. Köszönöm szépen – dühöngtem, és szemeim szikrákat szórtak, hátha bűntudatot keltek benne.

- Ejnye hercegnő, nem kellene ilyen csúnyán nézned, nem áll jól – mosolygott rám tovább. – Gyere velem és kapsz másik nadrágot – zárta le a vitát, majd tovább fogva csuklómat elindult kifelé a helyiségből.

3. rész - A jel

Kedves olvasóim! Mint látjátok, új designunk lett, valamint a részek is ritkábban fognak érkezni. Megpróbálok határidőn belül maradni, amennyire csak tudok, de rengeteg tanulnivalóm lesz, szóval meglátjuk, mit hoz a sors.:D Jó olvasgatást kívánok nektek! Örömmel látom, hogy már 8 rendszeres olvasónk van, amiért nagyon hálás vagyok! :3 Várom a visszajelzéseiteket! 

Ölel, Magic

A második nap is hasonlóan telt, mint az első. Reggel indultunk a busszal, lepakoltunk az irodában, megvártuk, míg Antonio távozik, majd folytattuk, ahol abbahagytuk. Az edzésen mind a négyen részt vettünk, Thali feltett pár sablonos kérdést, amire egy-két szavas válaszokat kaptunk. Ezután lehetőségünk nyílt tanulmányozni a konditermes edzést, a nap végén pedig összegeztük a megszerzett információkat. Teljesen kimerülve érzem haza és mielőtt álomba merültem volna, feltettem magamnak a kérdést, vajon megéri-e ez a sok szenvedés, ha rendes fotós leszek? Vajon meddig fogom bírni ezt a folytonos rohanást és a mindennapi stresszt? Arról nem is beszélve, hogy az Alvaroval való kínos kapcsolatom teljesen rányomja a súlyát a munkára is, és ha egy légtérben kell dolgoznunk szinte szikrát vet a levegő. Tehát ezt hívják munkahelyi ártalomnak.

Reggel belenéztem a tükörbe és elhatároztam, ma azért is jó napom lesz, és mindenkivel kedvesen fogok viselkedni. Szerettem volna hangulatomhoz öltözni, így egy pink A-vonalú szoknyát választottam fehér inggel, egy hozzá passzoló vékony, fehér sállal és egy fekete magas sarkú bokacsizmával. Egy leheletnyi sminket is tettem magamra, és a kedvenc vörös rúzsommal emeltem ki ajkaimat. Az utcára kilépve napsütés fogadott, de rögtön beárnyékolta az ajtóm előtt álló személy, akit egy eső felhőhöz tudnék hasonlítani. Igen, Alvaro várt engem. Mikor látta, hogy kilépek, felnézett rám, kihúzta a fülesét és köszönésként biccentett, akárcsak tegnap este.

- Te mit keresel itt? – meredtem rá, de eszembe jutott, hogy ma nem lehetek ideges.

- Nos, gondoltam köthetnénk tűzszünetet, mert nem tudunk normálisan dolgozni.

- Klassz, tehát ezért jöttél elém? – méregettem még mindig a számat húzogatva.

- Igen. Tegnap is erre készültem, de gondoltam, majd ma, hogy tiszta lappal kezdhessük a napot. Na meg egy irányba megyünk.

- Jól van. Tűzszünet, legyen, elfogadom. Indulhatnánk?

- Ja. Mellesleg egész csinos vagy – rántott egyet a vállán, amolyan csak úgy megjegyeztem stílusban, majd visszadugta a fülhallgatót és elindultunk.

Thali ledöbbent mikor meglátta, hogy Alvaroval érkezem.

- Mindjárt elmesélem, ne aggódj – hadartam köszönés nélkül. – Szóval eljött elém ma reggel és tűzszünetet kért addig, míg együtt dolgozunk. Aztán megjegyezte, hogy csinos vagyok.

- Ana! Az ember csak úgy nem dobálózik ilyesmivel! Tuti, hogy bejössz neki! – kiáltott kicsit hangosan izgalmában.

- Fejezd már be! Még meghallja valaki. Nem érdekel, ha bejövök neki, ez van. Tartsa meg magának. Nincs szükségem férfira, mellesleg semmi időm randizni.

- Antiszociális vagy? – nézett rám furán, szemöldökét összeráncolva, mire akaratlanul is felnevettem.

- Nem vagyok az, de jelenleg még nincs szükségem senkire. Szeretném először a saját életemet rendbe hozni, mielőtt bárki mással elkezdenék egy újat.

- Túl alapos vagy – jelentette ki, majd felszállt a buszra.

Az út további része csendben telt, megérkezés után pedig sietünk az irodánkba. Az áruló távozása után ismét munkához láttunk, és megnéztünk, mi hiányzik még a cikkhez. Épp az adatokba merülve ültünk kezünkben egy-egy laptoppal, amikor belépett Carlos.

- Remélem nem zavarok nagyon. Gyors leszek, ígérem. Az a helyzet, hogy Analiát el kell rabolnom tőletek ma délelőttre, délután visszakapjátok.

Kijelentése után szinte egyszerre fordult felém három fej, majd vissza Carlosra.

- Mégis miért? – reagált legelőször Alvaro kicsit kétségbeesett hangon, ami rögtön felkeltette a figyelmem, és ahogy észrevettem a Thaliét is.

- Nos, lesz valami céges fotózás, a főnök pedig szeretné, ha tapasztalatot gyűjtenétek, így a három fotós ma délelőtt pár játékossal tart a fotózásra.

Pupilláim nagyra nyitódtak az új esély hallatán, és örömömet egyáltalán nem akartam leplezni. A többiek azért sok sikert kívántak, majd fogtam a cuccaimat és Carlos után indultam.

- Aztán nehogy összeess a sok focista meztelen felsőtestének látványától – szólt utánam gúnyosan Alvaro, mire megforgattam a szemem és bezártam magam mögött az ajtót.

Nem arról volt szó, hogy tűzszünetet tartunk? Komolyan, az eszem megáll. 25 éves érett felnőtt emberek vagyunk. Hova fajul a világ? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben szálltam be a kocsiba, amivel elvittek minket a fotózás helyszínéig. Felismertem a csapat focistáit, de úgy láttam, csak négyen vannak. A következő pillanatban egy vékony, 170 centi körüli, középkorú férfi ugrott elénk, és amilyen gyorsan csak lehetett elhadart mindent. Elmondása vagy darálása szerint, ki hogy nevezi, ma mi is részt vehetünk és fotózhatunk eme színvonalas és kiemelt márkánál, amit érezzünk megtiszteltetésnek, ahogy azt is, hogy vele dolgozhatunk. Nem, nem nevettem, de akartam. A másik két fotós az ellenséges 6 fős csoportból volt, mindketten fiúk. A többi annyira nem érdekelt velük kapcsolatba. Láttam a gépüket, kissé már régi modellek, de négy évvel ezelőtt még én is azokkal készítettem képeket. Aki ügyes, mindegy milyen eszköze van, bármivel tud dolgozni. Kinéztem magamnak egy szabad sarkot, lepakoltam a táskáimat és előszedtem a fotózáshoz szükséges felszereléseimet. Pakolás közben megszólalt a „főnök” és valami iszonyú magas hangon parancsolgatott mindenkinek. Ráérősen ellenőriztem mindent a gépemen, amikor egy asszisztens csaj mellém lépett és arra kért, menjek Roberto mellé, hogy megfigyelhessem a munkáját. Bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem a közlését és nem kell tovább bazsalyognia velem. Magabiztosan lépkedtem Señor Daráló, akarom mondani Roberto mellé, és minden egyes lépését, utasítását figyelemmel kísértem.

- Maga szerencsétlen – teremtette le a másik srácot is, aki meg se rezzent. – Mit képzel magáról kicsoda? Itt csakis én parancsolok! – kiáltott dühösen.

- Én megértem uram, de tudja, talán én jobban mutatnék azokon a képeken, mint a maga focistái – jelentette ki flegmán, majd hátat fordított Robertonak, és elvonult a haverja mellé a sarokba. 
Úgy látom ma valaki nagyon magabiztosan kelt fel. Te jó ég! Már csak azon csodálkoznék jobban, ha az IQ-szintje magasabb lenne, mint az egója.

- Most nézze meg! Soha ilyen tehetségtelen, kezelhetetlen fotós gyakornokokkal még nem találkoztam. Kedvesem, kérem mondja, hogy maga jobb ezeknél a semmirekellőknél, és el tud kápráztatni a mai nap folyamán. Én már teljesen elfáradtam, ön az egyetlen reményem – mosolygott rám bizakodóan, és a daráló most csak egy kimerült, csodára váró embernek tűnt.

Szavai hatottak, fogtam a gépem és sorba kezdtem a fotózást. Mindegyik focistáról csináltam képet, amilyen szögből csak tudtam. A végeredmény nem is lett túl rossz, legalább is én reménykedtem.

- Señorita ezek a képek.... CSODÁLATOSAK! Köszönöm drágaságom! Maga megmentette a napomat! Egy kész őstehetség! Hogyan hálálhatnám meg?

- Uram, teljesen zavarba hoz. Nem tartozik semmivel, hisz ez volt a feladatom. Csak a munkámat végeztem – feleltem kissé félénk hangon.

- Maga egy igazán tisztességes fotós, kisasszony. Állítom, hogy nagy jövő áll Ön előtt – kacsintott rám, majd intett kövessem, hogy feltehessük a képeket.

Segítettem kiválasztani a megfelelő kontrasztot, betűtípust, képet, egyszóval mindenben segéd kezet nyújtottam. Miután végeztünk, Roberto elkérte a telefonszámomat, és megígérte, keresni fog, ha tud ajánlani munkát.
Épp a flakonomat készültem megtölteni, amikor elmentem egy ventilátor mellett, és a hirtelen jött levegő lefújta a nyakamból a sálat. Sietve indultam utána, majd kisebb fogócska után sikerült felvennem a földről. A mosdóba siettem, de nem néztem a lábam elé, illetve, hogy fel, így sikeresen neki mentem az egyik focistának. Szőke haja volt és mély kék szeme, amit akkor vettem észre mikor majdnem hátra estem az ütközéstől, ő pedig elkapott.

- Ne haragudj, nem figyeltem – szabadkoztam, és tekintetemmel a földet pásztáztam.

- Héj – szólított meg, mire felemeltem a fejem, - semmi baj. Egyben vagy? – fürkészett, és láthatólag tényleg érdekelte az állapotom.

- Igen, persze, minden oké. Épp a mosdóba indultam, vízért – mutattam fel az üvegem, majd eltekintettem a válla mögött, és kissé elfordítottam tőle a fejemet.

Ekkor valami olyasmi történt, aminek soha sem lett volna szabad megtörténnie. Ahogy elfordítottam a fejem, láthatóvá vált a szívás a nyakamon, ami ugyan már gyógyult valamennyire, de a velem szemben álló férfi azonnal felismerte.

- Hercegnő, te vagy az? – kérdezte döbbenten, én meg teljesen lefagytam előtte.

Először nem tudtam, hogy miről beszél, majd a nyakamhoz kaptam, és akkor eszembe jutott a jele, amit akkor este hagyott rajtam. A lehető leggyorsabban reagáltam és a másodperc töredéke alatt jutottam el a mosdóba, ahol a tükör elé álltam és megmostam a nyakam hideg vízzel, majd kétszer is megcsíptem a kezem, és mélyeket lélegezve mondogattam, hogy ez csak egy álom. A torkom teljesen kiszáradt, a flakonomból csak úgy öntöttem magamba a vizet. Nem, az lehetetlen! Nem lehet ő! A hétvégei partnerem? Lássuk mi is történt? Lefeküdtünk, leléptem még éjszaka, nem vártam, hogy fizessen, bőven megelégedtem azzal, hogy nekem adta azt az éjszakát. Azóta próbálom elfelejteni a péntek estét, és már egész jól ment, erre találkozom vele. Az események képei folyamatosan játszódtak le a fejemben. Az érintése, a szavai, ahogy ölelt, a csókja és ahogy egymásba forrtunk. Már-már az összeroppanás szélén álltam, mikor a takarítónő bejött, hogy csak rám várnak. Összeszedtem magam és óvatosan siettem a kocsihoz, remélve, hogy nem találkozok megint vele. Amikor beléptem a többiekhez az irodába még mindig hulla sápadt voltam, amit arra fogtam, hogy nagyon éhes vagyok, ezért Thali elkísért enni, de egy falat sem csúszott le a torkomon.

- Ana, minden oké veled? – nézett ijedten barátnőm.

- Azt hiszem, nem. De nem szeretnék róla beszélni. Úgy sem értenéd.

- Történt ma valami, amiről én nem tudok?

- I-gen – mondtam szaggatva, mert ismét előttem ugráltak a képek.

- És nem szeretnéd elmondani?

Válaszul csak megráztam a fejem.

- Oké, tehát fogalmam sincs, mi történt ma, de nekünk van egy nagyon fontos dolgunk, szóval vagy összeszeded magad, vagy menj haza, és hagyd fel ezt a munkát – jegyezte meg gúnyosan Thali, amivel lelkiismeret furdalást keltett bennem.

- Jó, nyertél, összeszedem magam. De könyörgöm, egy kávét, kérlek, hozz egy erős kávét!

Thali felnevetett, majd hozott nekem egy kávét. Míg elfogyasztottam, rendeztem gondolataimat, majd visszatértünk a munkához.

- Szóval akkor a mai tapasztalataidat is beleírhatjuk majd, nem?

- Szerintem de – bólintottam. – Az interjúkkal hogy állunk?

- Nagyon sablonosak, de ma sem haladtunk velük sokkal többre – csóválta a fejét Biel.

- Mit szólnátok, ha ma az edzőket faggatnánk kicsit? Ahogy elnéztem a másik csoport rájuk nem is figyel, pedig az ő munkájuk itt elengedhetetlen. Aztán ott vannak még az orvosok, a fizikaterapeuták és még sorolhatnám. Persze a főnökökről se feledkezzünk meg. Nos?

- Ana, akárhogy is szeretnék, semmibe sem tudok belekötni. Honnan jönnek ezek az öletek? – meredt rám kissé gondterhelt arccal Alvaro, de láttam, hogy egy mosoly bujkál alatta, így csak hangosan felnevettem.

- Figyelnünk kell a részletekre. Na akkor munkára – tapsoltam kettőt, majd indultunk is.

Estére egész szép anyagot gyűjtöttünk be, és tényleg érdekes volt hallgatni a vezetőedző, Diego Simeone elbeszélését, nemcsak edzői munkájáról, hanem még pályafutásáról és fiatalkoráról is. Remek riportalanynak bizonyult, de a kezdeti morcossága rögtön elillant, és önfeledten beszélt az emlékeiről, tapasztalatairól. Utolsóként távoztam az irodából, és az ajtón kilépve, egy ismerős hang hallatára, a szívem azonnal kihagyott egy ütemet.

- Helló hercegnő, már vártalak.

2. rész - Az első nap

Sziasztok! Hatalmas csúszás után itt lennék a második résszel! Remélem elnyeri a tetszéseteket! Várom a visszajelzéseiteket! Ölel,
Magic

Az elmúlt hétvége történtjein gondolkoztam. Az idő még mindig a megszokott spanyol januári, az utak szürkék és hétfőhöz megszokottan zsúfoltak. Gondolataimba merülve magam sem nyújthattam szebb látványt a velem szembe érkező embereknek, habár nem ártott volna, mert épp egy állásinterjúra siettem. Próbáltam összeszedni magam és fejben felkészülni az előttem álló feladatra, ami segített elhessegetni a hétvége jeleneteit. Többször is leforgott előttem a mai nap: szólítanak, bemegyek, kérdezgetnek, válaszolok, majd kijövök, és valamikor értesítenek az eredményről. Akkor még fogalmam sem volt, mi vár rám két órával később. Az interjú helyszíne egy hatalmas épület volt. Igen, elképzeltem már, de a valóság felülmúlta a képzeletet. Amiről eddig még nem ejtettem szót az az igazi hivatásom. Jelenleg már két éve dolgozom sztriptíz táncosnőként az „El conejo loco”-ban és egész szépen eltartom belőle magam. Csakhogy nem azért szereztem diplomát, hogy a fenekem riszáljam mindenféle részeg pasas előtt, akik kedvükre fogdoshatnak. A hétvégei eset, vagy baleset, ki minek nevezi, véglegesítette döntésemet, miszerint elegem lett a majdnem meztelenül való öltáncokból, és elhatároztam, hogy ma elmegyek erre az interjúra. Nos, hivatalosan fotográfus és újságíró lennék, de a fotózást szívesebben csinálom, így adtam be jelentkezésemet a Marca-hoz, Spanyolország legnagyobb sportlapjához. Az épületbe lépve a recepcióval találtam szembe magam, ahol utasításra megkerestem a harmadik emeleten lévő konferenciatermet. Legnagyobb meglepetésemre rajtam kívül körülbelül még ötvenen lehettek. Számítottam túljelentkezésre, de nem ekkorára. Az ajtóban kipipálták a nevem a listán, majd egy nem épp kedves hangvételű „csak foglaljon helyet valahol” után összeszedtem minden bátorságom és leültem egy velem hasonló korú, barna hajú lány mellé.

- Szia, a nevem Athalie Ross, de hívj nyugodtan Thalinak – mosolygott rám a lány biztatóan.

- Örülök Thali! Az én nevem Analia Russo, de használd, kérlek az Anát – mosolyogtam vissza az új ismerősre.

- Én is örülök Ana. Úgy izgultam, kezdtem azt hinni, hogy nem lesz egy normális ember sem itt. A másik oldalamon ülő srác már akkor zenét hallgatott mikor idejöttem, rajta keresztül pedig nem akartam kommunikálni senkivel, így vártam – hadarta levegőt sem véve. – Egyébként, te melyik állásra jelentkeztél?

- A fotósra – mutattam fel a gépemet, miután sikerült kihalásznom a táskámból. – És te?

- Én riporternek. Annyira félek és örülök is egyben! Nézd csak! A kezem is annyira remeg! Te jó Isten! Csak ne hányjam el magam – sóhajtotta, én pedig igazán jól szórakoztam rajta.

Feltételezéseim szerint szeretett volna tovább fecsegni, de a terembe belépett egy középkorú nő. Megjelenése tekintélyt parancsoló volt, de ezzel szemben egyszerű is. Szürke ceruzaszoknyát viselt, ami a térdéig ért, felül hozzá passzoló szürke blézert. Haja kontyba volt és hogy hangsúlyozza posztja fontosságát és nőiességét magassarkút húzott hozzá. A jelenlévők közt azonnal csend lett, a nő pedig felállt a pódiumon lévő mikrofon elé és köszöntött minket.

- Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit e csodás napon! Az én nevem Eva Montez, az a személy, aki kiválogatta az Önök életrajzát, idehívta, munkát biztosíthat és el is küldheti – kijelentését halk morgás és köhögés kísérte. – Nos, a mai napon csoportokba osztjuk Önöket. Minden csoport 5 főből fog állni, kapnak egy vezetőt valamint egy belépőkártyát nevükkel és arcképükkel. Ez a mai napirendjük első pontja -  folytatta monoton hangon. – A szabályokat és a további részleteket majd a csoportvezetők elmondják. Jó munkát kívánok! – fejezte be mondandóját, majd egy gyér taps kíséretében távozott.

A helyét egy fiatalabb lány foglalta el, aki minden bemutatkozás nélkül megkezdte a csoportok felsorolását.

- Analia Dorotea dos Santos Russo – visszhangzott a nevem a hangfalakból, majd Thali megbökött én pedig kikóvályogtam a felállított asztalhoz.

Legnagyobb meglepetésemre utánam Thalit szólították, így egy csoportba kerültünk. Thali arcán láttam, hogy nagyon örül, de csendre intettem még mielőtt megszólalhatott volna. A másik három társunk fiúkból tevődött össze. Az egyik, Antonio, nagy, vastag keretű szemüveget viselt és igazi stréber, örök szűz látszatot keltett. Ő szintén riporternek jelentkezett. A másik két srác, Alvaro és Biel videósként csapódtak hozzánk. Külsejük igazi fiatal úriembereket mutatott, egy kis hanyagsággal vegyítve. Mindketten szakállasak voltak, ami gondosan ápolt volt. Öltözetük is hasonló: farmer, cipő, ing és nyakkendő. Csak közelebbről szemügyre véve lehetett észrevenni, hogy igazából sokat adnak magukra, amit férfias parfümjük még jobban tükrözött. Nemsokára megérkezett vezetőnk, Carlos, aki lelkiismeretesen magyarázott mindent. Legelőször belépőkártyánkhoz készítettük el a képet, miközben én őrülten jegyzeteltem, mi merre található. Miután megkaptuk a képeket és feltűztük őket, Carlos felvázolta az előttünk álló „interjút”.

- Tehát, ez kicsit sem egy megszokott, egyhangú elbeszélgetés lesz. Mi csakis a minőségre törekszünk, ezért jobb, ha mindenkire ellenfélként tekintetek. Jelenleg minden posztra 3-3 főt tudunk felvenni, ami 15 főt jelent, ti pedig 50-en vagytok itt – közölte a tényeket, mire kicsit összerándult a gyomrom. – Az első héten be lesztek osztva egy-egy labdarúgó csapathoz, ahol a heti programról készítetek beszámolót. Végig követitek a mindennapi életüket egészen a hétvégi meccs végéig. Athalie és Antonio készítik a riportokat, Alvaro és Biel a videókat, Analia pedig a fotókat. Ne feledjétek, egy csapathoz két 5 fős csoportot osztottunk be, ami azt jelenti, nem ti lesztek az egyedüliek. Az összeállított cikk leadási határideje hétfő éjfél. Mindent pontozunk, stílus nincs megkötve, úgy dolgoztok és azzal, amivel szeretnétek. Ha bármi kérdésetek akad, egész héten veletek leszek, munkaidőn kívül pedig ezeken vagyok elérhető – fújta ki az eddig bent tartott levegőt és a kezünkbe nyomott egy-egy kis lapocskát, amit gondosan a táskámba süllyesztettem. – Akkor kezdjünk hozzá! Irány a parkoló, a hatos busz a miénk. Kérdés? – pillantott rajtunk körbe.

- Nekem lenne – tette fel a kezét Biel. – Mégis hová lettünk beosztva?

- Ó igen, majd nem elfelejtettem – nevetett fel kicsit szégyenkezve. – A papír szerint az Atletico Madrid focicsapatánál fogtok dolgozni – zárta le mondandóját, én pedig kérdőn meredtem Thalira, de ő csak megrázta a fejét.

Remek! Tehát egy focicsapatnyi férfit kell fényképeznem.

A buszon találkozhattunk a másik csoporttal, ahol egy lány volt és négy fiú. Mikor felszálltunk épp nagyon nevettek valamin. Klassz, ezek szerint ők igazán jól kijönnek egymással, és ahogy összevetettem a mi csapatunkat az övékkel, kicsit elment a kedvem az új munkahely keresésétől.
Az út csendben telt, már ami a mi részünket illeti, a másik öt újonc feltalálta magát és végig hangoskodtak az úton. Hála az égnek nálam volt a fülesem és el tudtam nyomni a hangjukat. Leszállva a buszról az Atletico Madrid edzőközpontjához érkeztünk. Ezt onnan tudom, hogy a spanyol szavak ezt mutatták a táblákon.  Az ajtóhoz érve azonnali eligazítást és gyors körbevezetést kaptunk, ami után elfoglalhattuk helyünket a kis irodánkban.

- Remélem minden érthető volt. Lassan munkához is láthattok – közölte szárazan Carlos majd távozott a helyiségből.

Körülnéztem társaimon, akik maguk sem tudták, hogy hol is kellene kezdenünk. Szerencsénkre a nem túl magabiztosnak látszó Antonio kezében tartotta a csapat e heti tervét.

- Nos, itt azt írják, hogy 9:00-tól 11:00-ig edzésük van, aztán 13:00-ig ebédszünet, majd 13:30-tól mindig más-más programok. Edzőterem, úszás, masszőr, orvosi vizsgálatok, sajtótájékoztatók, fotózások.

- Jó, jó értjük okos tojás – szólt neki durván Alvaro.

Antonio kicsit megszeppent a hangnemtől, majd kihúzta magát és megmutatta valódi énjét.

- Drága balfékek, tudjátok az IQ-m magasabb, mint a tiétek összetéve. Nincs szükségem a segítségetekre, egyedül is megszerzem ezt a munkát.

Nem emelte fel a hangját, nem kiabált, de olyan lesajnálóan és leminősítően beszélt, hogy az szám tátva maradt. Ember nem gondolta volna, hogy ez a kis mitugrász ilyen hangnemet engedhet meg magának. Nem beszélt tovább hozzánk, csak felemelte a fejét és még egyszer utoljára gúnyosan végig nézett rajtunk. Tekintete mindent elárult, majd sarkon fordulva távozott az irodából.

- Micsoda egy tenyérbe mászó..

- Nem, fejezd be! Nem bírom, ha káromkodnak körülöttem – fogta be a fülét Thali, mire Biel elhallgatott.

- Nem azért, de míg mi itt vesztegetjük az időnket, addig a másik csapat már javában kint van a pályán és munkához látott – közölte hanyagul Alvaro az ablakból.

- Szerintem, kellene egy terv – jelentettem ki, mire az ablakban álló felém fordult.

- Na, ne mondd Vöröske – gúnyolódott. – És mi lenne az a nagy terv, ami a kis buksidban lapul?

- Történetesen, úgy tűnik nekem több ész szorult abba a kis buksimba, mint neked a nagy tök fejedbe – védtem meg magam, és mielőtt szólhatott volna folytattam. – Tehát a terv. Mivel ti fiúk vagytok, gondolom, jobban ismeritek a focistákat, mint mi lányok. Ha már másban nem igazán vagytok segítségünkre, legalább ennyiben legyetek okosak – tettem hozzá a szemrehányást. – Kellene egy jó portfólió a csapattagokról, adatokkal, posztokkal, mezszámokkal. Amíg az egyikőtök ezt összeszedi Thali segítségével, a másik jön velem le az edzésre.

Biel, aki eddig váltogatott szitkokat osztogatott csak úgy a semmibe, hogy Thalit idegesítse, most Alvaro felé fordult.

- Hallod haver, igaza van. A szép pofi mögött ész is lapul, nem úgy, mint neked.

Alvaro összeszorította a fogát, mondani akart valamit, majd ehelyett idegesen a hajába túrt és elnevette magát.

- Jó, mit bánom én. Csináljuk azt, amit ez a kis törpe mondd. De kizárt, hogy én vele menjek – jelentette ki, majd körbenézett a helyiségben, és a laptopjával levágta magát a fotelbe.

- Remek, akkor Biel kérlek, gyere velem. Thali képekkel együtt kérem a portfóliókat – mondtam szárazan és kerültem a legkisebb szemkontaktust is Alvaroval.

Biel fogta a kameráját, én a gépem és noteszem, majd lesiettünk az edzésre. Míg fényképeket csináltam több szögből is, volt időm megfigyelni a másik csoport tagjait, valamint az áruló Antoniot, aki természetesen átment hozzájuk. Az egyetlen lány a csapatban, Elena, hosszú szőke hajú, nagyon csinos, de hála az égnek ő riporternek jelentkezett. Jó hír nekem, rossz hír Thalinak. Ahogy észrevettem, egyértelműen ő irányított, és a csapatával híradós előadásmódban vették fel az interjúkat, amihez szívesen adta csinos kis pofikáját. Nem mellesleg eléggé láthatóan flörtölt minden focistával, akihez csak odament. Amikor alkalma adódott, mindig megérintette őket valahol, és őrjítő magas hangon visított, amit ő nevetésnek hív.
A mai napon mi nem mentünk a személyes szférájukba a sportolóknak, csak messziről figyeltük őket, közben én feljegyeztem, mikor tartanak pihenőket, milyen rendszerességgel ismétlik a gyakorlatokat és a többi, és a többi. Megpróbáltam minden részletet leírni két kattintást közt, és a munkaidő végre, lett úgy 10 gigányi videónk, képünk és körülbelül 10 oldal jegyzetünk. Mire visszaértünk az irodába, Thali és Alvaro készen voltak a kinyomtatott portfóliókkal.

- Hogy haladtatok? – kérdezte Thali mosolyogva.

- Csodásan. Jegyzeteltem neked ezt-azt, az árulónk a másik csoporttal volt egész nap, készítettünk videót és képeket, mellesleg totál kimerültem.

- Tyű, ezek a jegyzetek pompásak, szinte mindet felhasználhatjuk majd. Én azt hitten te fotós vagy.

- Az is, meg újságíró is – bólintottam, mire Thali vette a lapot. – Mutasd a portfóliókat.

Thali felém nyújtotta őket, mert Alvaronak eszében sem volt segíteni, és én gyorsan átfutottam őket.

- Nagyszerűen sikerültek, és látom, mindenki kap belőle egy-egy példányt. Akkor kérek, mindenkit tanulmányozza át, és holnap hozzá is kezdhetünk a munkához.

- Felőlem – rántotta meg a vállát Alvaro, majd felkapta a cuccát, elvette a saját lapjait az asztalról és távozott köreinkből.

Nemsokára Biel is ugyan így tett. Mi összenéztünk Thalival és akaratlanul felnevettünk.

- Hogy bírtad ezt egész nap elviselni? – kérdeztem egy fintorral az arcomon.

- Én ugyan ezt a kérdést szerettem volna neked feltenni – mondta, mire megint nevetni kezdtünk.

- Ha kiszórakoztátok magatokat, lassan jöhetnétek, mert indulnánk – közölte száraz hangon Antonio, aki a cuccáért jött be.

Azonnal vettük az adást, összeszedtük a dolgainkat és már siettünk is a buszhoz. A visszafelé út már csendesebben telt, látszólag mindenki elfáradt a mai szaladgálásban. Miután leszálltam a buszról, gyorsan számot cseréltem Thalival, majd hazafelé vettem az irányt. Szerencsémre, vagy éppen szerencsétlenségemre lépteket hallottam magam mögött, amire megfordultam és hirtelen Alvaroval találtam szembe magam.

- Hát te? – húztam fel a szemöldököm, mert fő a jó munkatársi viszony.

- Erre lakom – közölte nyersen, majd mellettem folytatta tovább a sétát, egészen addig, amíg be nem fordultam a lakótelepem utcájára.

- Akkor holnap - köszöntem el, mire ő biccentett és tovább sétált.