2016. szeptember 3., szombat

3. rész - A jel




Kedves olvasóim! Mint látjátok, új designunk lett, valamint a részek is ritkábban fognak érkezni. Megpróbálok határidőn belül maradni, amennyire csak tudok, de rengeteg tanulnivalóm lesz, szóval meglátjuk, mit hoz a sors.:D Jó olvasgatást kívánok nektek! Örömmel látom, hogy már 8 rendszeres olvasónk van, amiért nagyon hálás vagyok! :3 Várom a visszajelzéseiteket! 
Ölel, Magic


A második nap is hasonlóan telt, mint az első. Reggel indultunk a busszal, lepakoltunk az irodában, megvártuk, míg Antonio távozik, majd folytattuk, ahol abbahagytuk. Az edzésen mind a négyen részt vettünk, Thali feltett pár sablonos kérdést, amire egy-két szavas válaszokat kaptunk. Ezután lehetőségünk nyílt tanulmányozni a konditermes edzést, a nap végén pedig összegeztük a megszerzett információkat. Teljesen kimerülve érzem haza és mielőtt álomba merültem volna, feltettem magamnak a kérdést, vajon megéri-e ez a sok szenvedés, ha rendes fotós leszek? Vajon meddig fogom bírni ezt a folytonos rohanást és a mindennapi stresszt? Arról nem is beszélve, hogy az Alvaroval való kínos kapcsolatom teljesen rányomja a súlyát a munkára is, és ha egy légtérben kell dolgoznunk szinte szikrát vet a levegő. Tehát ezt hívják munkahelyi ártalomnak.
Reggel belenéztem a tükörbe és elhatároztam, ma azért is jó napom lesz, és mindenkivel kedvesen fogok viselkedni. Szerettem volna hangulatomhoz öltözni, így egy pink A-vonalú szoknyát választottam fehér inggel, egy hozzá passzoló vékony, fehér sállal és egy fekete magas sarkú bokacsizmával. Egy leheletnyi sminket is tettem magamra, és a kedvenc vörös rúzsommal emeltem ki ajkaimat. Az utcára kilépve napsütés fogadott, de rögtön beárnyékolta az ajtóm előtt álló személy, akit egy eső felhőhöz tudnék hasonlítani. Igen, Alvaro várt engem. Mikor látta, hogy kilépek, felnézett rám, kihúzta a fülesét és köszönésként biccentett, akárcsak tegnap este.
- Te mit keresel itt? – meredtem rá, de eszembe jutott, hogy ma nem lehetek ideges.
- Nos, gondoltam köthetnénk tűzszünetet, mert nem tudunk normálisan dolgozni.
- Klassz, tehát ezért jöttél elém? – méregettem még mindig a számat húzogatva.
- Igen. Tegnap is erre készültem, de gondoltam, majd ma, hogy tiszta lappal kezdhessük a napot. Na meg egy irányba megyünk.
- Jól van. Tűzszünet, legyen, elfogadom. Indulhatnánk?
- Ja. Mellesleg egész csinos vagy – rántott egyet a vállán, amolyan csak úgy megjegyeztem stílusban, majd visszadugta a fülhallgatót és elindultunk.
Thali ledöbbent mikor meglátta, hogy Alvaroval érkezem.
- Mindjárt elmesélem, ne aggódj – hadartam köszönés nélkül. – Szóval eljött elém ma reggel és tűzszünetet kért addig, míg együtt dolgozunk. Aztán megjegyezte, hogy csinos vagyok.
- Ana! Az ember csak úgy nem dobálózik ilyesmivel! Tuti, hogy bejössz neki! – kiáltott kicsit hangosan izgalmában.
- Fejezd már be! Még meghallja valaki. Nem érdekel, ha bejövök neki, ez van. Tartsa meg magának. Nincs szükségem férfira, mellesleg semmi időm randizni.
- Antiszociális vagy? – nézett rám furán, szemöldökét összeráncolva, mire akaratlanul is felnevettem.
- Nem vagyok az, de jelenleg még nincs szükségem senkire. Szeretném először a saját életemet rendbe hozni, mielőtt bárki mással elkezdenék egy újat.
- Túl alapos vagy – jelentette ki, majd felszállt a buszra.
Az út további része csendben telt, megérkezés után pedig sietünk az irodánkba. Az áruló távozása után ismét munkához láttunk, és megnéztünk, mi hiányzik még a cikkhez. Épp az adatokba merülve ültünk kezünkben egy-egy laptoppal, amikor belépett Carlos.
- Remélem nem zavarok nagyon. Gyors leszek, ígérem. Az a helyzet, hogy Analiát el kell rabolnom tőletek ma délelőttre, délután visszakapjátok.
Kijelentése után szinte egyszerre fordult felém három fej, majd vissza Carlosra.
- Mégis miért? – reagált legelőször Alvaro kicsit kétségbeesett hangon, ami rögtön felkeltette a figyelmem, és ahogy észrevettem a Thaliét is.
- Nos, lesz valami céges fotózás, a főnök pedig szeretné, ha tapasztalatot gyűjtenétek, így a három fotós ma délelőtt pár játékossal tart a fotózásra.
Pupilláim nagyra nyitódtak az új esély hallatán, és örömömet egyáltalán nem akartam leplezni. A többiek azért sok sikert kívántak, majd fogtam a cuccaimat és Carlos után indultam.
- Aztán nehogy összeess a sok focista meztelen felsőtestének látványától – szólt utánam gúnyosan Alvaro, mire megforgattam a szemem és bezártam magam mögött az ajtót.
Nem arról volt szó, hogy tűzszünetet tartunk? Komolyan, az eszem megáll. 25 éves érett felnőtt emberek vagyunk. Hova fajul a világ? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben szálltam be a kocsiba, amivel elvittek minket a fotózás helyszínéig. Felismertem a csapat focistáit, de úgy láttam, csak négyen vannak. A következő pillanatban egy vékony, 170 centi körüli, középkorú férfi ugrott elénk, és amilyen gyorsan csak lehetett elhadart mindent. Elmondása vagy darálása szerint, ki hogy nevezi, ma mi is részt vehetünk és fotózhatunk eme színvonalas és kiemelt márkánál, amit érezzünk megtiszteltetésnek, ahogy azt is, hogy vele dolgozhatunk. Nem, nem nevettem, de akartam. A másik két fotós az ellenséges 6 fős csoportból volt, mindketten fiúk. A többi annyira nem érdekelt velük kapcsolatba. Láttam a gépüket, kissé már régi modellek, de négy évvel ezelőtt még én is azokkal készítettem képeket. Aki ügyes, mindegy milyen eszköze van, bármivel tud dolgozni. Kinéztem magamnak egy szabad sarkot, lepakoltam a táskáimat és előszedtem a fotózáshoz szükséges felszereléseimet. Pakolás közben megszólalt a „főnök” és valami iszonyú magas hangon parancsolgatott mindenkinek. Ráérősen ellenőriztem mindent a gépemen, amikor egy asszisztens csaj mellém lépett és arra kért, menjek Roberto mellé, hogy megfigyelhessem a munkáját. Bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem a közlését és nem kell tovább bazsalyognia velem. Magabiztosan lépkedtem Señor Daráló, akarom mondani Roberto mellé, és minden egyes lépését, utasítását figyelemmel kísértem.
- Maga szerencsétlen – teremtette le a másik srácot is, aki meg se rezzent. – Mit képzel magáról kicsoda? Itt csakis én parancsolok! – kiáltott dühösen.
- Én megértem uram, de tudja, talán én jobban mutatnék azokon a képeken, mint a maga focistái – jelentette ki flegmán, majd hátat fordított Robertonak, és elvonult a haverja mellé a sarokba. 
Úgy látom ma valaki nagyon magabiztosan kelt fel. Te jó ég! Már csak azon csodálkoznék jobban, ha az IQ-szintje magasabb lenne, mint az egója.
- Most nézze meg! Soha ilyen tehetségtelen, kezelhetetlen fotós gyakornokokkal még nem találkoztam. Kedvesem, kérem mondja, hogy maga jobb ezeknél a semmirekellőknél, és el tud kápráztatni a mai nap folyamán. Én már teljesen elfáradtam, ön az egyetlen reményem – mosolygott rám bizakodóan, és a daráló most csak egy kimerült, csodára váró embernek tűnt.
Szavai hatottak, fogtam a gépem és sorba kezdtem a fotózást. Mindegyik focistáról csináltam képet, amilyen szögből csak tudtam. A végeredmény nem is lett túl rossz, legalább is én reménykedtem.
- Señorita ezek a képek.... CSODÁLATOSAK! Köszönöm drágaságom! Maga megmentette a napomat! Egy kész őstehetség! Hogyan hálálhatnám meg?
- Uram, teljesen zavarba hoz. Nem tartozik semmivel, hisz ez volt a feladatom. Csak a munkámat végeztem – feleltem kissé félénk hangon.
- Maga egy igazán tisztességes fotós, kisasszony. Állítom, hogy nagy jövő áll Ön előtt – kacsintott rám, majd intett kövessem, hogy feltehessük a képeket.
Segítettem kiválasztani a megfelelő kontrasztot, betűtípust, képet, egyszóval mindenben segéd kezet nyújtottam. Miután végeztünk, Roberto elkérte a telefonszámomat, és megígérte, keresni fog, ha tud ajánlani munkát.
Épp a flakonomat készültem megtölteni, amikor elmentem egy ventilátor mellett, és a hirtelen jött levegő lefújta a nyakamból a sálat. Sietve indultam utána, majd kisebb fogócska után sikerült felvennem a földről. A mosdóba siettem, de nem néztem a lábam elé, illetve, hogy fel, így sikeresen neki mentem az egyik focistának. Szőke haja volt és mély kék szeme, amit akkor vettem észre mikor majdnem hátra estem az ütközéstől, ő pedig elkapott.
- Ne haragudj, nem figyeltem – szabadkoztam, és tekintetemmel a földet pásztáztam.
- Héj – szólított meg, mire felemeltem a fejem, - semmi baj. Egyben vagy? – fürkészett, és láthatólag tényleg érdekelte az állapotom.
- Igen, persze, minden oké. Épp a mosdóba indultam, vízért – mutattam fel az üvegem, majd eltekintettem a válla mögött, és kissé elfordítottam tőle a fejemet.
Ekkor valami olyasmi történt, aminek soha sem lett volna szabad megtörténnie. Ahogy elfordítottam a fejem, láthatóvá vált a szívás a nyakamon, ami ugyan már gyógyult valamennyire, de a velem szemben álló férfi azonnal felismerte.
- Hercegnő, te vagy az? – kérdezte döbbenten, én meg teljesen lefagytam előtte.
Először nem tudtam, hogy miről beszél, majd a nyakamhoz kaptam, és akkor eszembe jutott a jele, amit akkor este hagyott rajtam. A lehető leggyorsabban reagáltam és a másodperc töredéke alatt jutottam el a mosdóba, ahol a tükör elé álltam és megmostam a nyakam hideg vízzel, majd kétszer is megcsíptem a kezem, és mélyeket lélegezve mondogattam, hogy ez csak egy álom. A torkom teljesen kiszáradt, a flakonomból csak úgy öntöttem magamba a vizet. Nem, az lehetetlen! Nem lehet ő! A hétvégei partnerem? Lássuk mi is történt? Lefeküdtünk, leléptem még éjszaka, nem vártam, hogy fizessen, bőven megelégedtem azzal, hogy nekem adta azt az éjszakát. Azóta próbálom elfelejteni a péntek estét, és már egész jól ment, erre találkozom vele. Az események képei folyamatosan játszódtak le a fejemben. Az érintése, a szavai, ahogy ölelt, a csókja és ahogy egymásba forrtunk. Már-már az összeroppanás szélén álltam, mikor a takarítónő bejött, hogy csak rám várnak. Összeszedtem magam és óvatosan siettem a kocsihoz, remélve, hogy nem találkozok megint vele. Amikor beléptem a többiekhez az irodába még mindig hulla sápadt voltam, amit arra fogtam, hogy nagyon éhes vagyok, ezért Thali elkísért enni, de egy falat sem csúszott le a torkomon.
- Ana, minden oké veled? – nézett ijedten barátnőm.
- Azt hiszem, nem. De nem szeretnék róla beszélni. Úgy sem értenéd.
- Történt ma valami, amiről én nem tudok?
- I-gen – mondtam szaggatva, mert ismét előttem ugráltak a képek.
- És nem szeretnéd elmondani?
Válaszul csak megráztam a fejem.
- Oké, tehát fogalmam sincs, mi történt ma, de nekünk van egy nagyon fontos dolgunk, szóval vagy összeszeded magad, vagy menj haza, és hagyd fel ezt a munkát – jegyezte meg gúnyosan Thali, amivel lelkiismeret furdalást keltett bennem.
- Jó, nyertél, összeszedem magam. De könyörgöm, egy kávét, kérlek, hozz egy erős kávét!
Thali felnevetett, majd hozott nekem egy kávét. Míg elfogyasztottam, rendeztem gondolataimat, majd visszatértünk a munkához.
- Szóval akkor a mai tapasztalataidat is beleírhatjuk majd, nem?
- Szerintem de – bólintottam. – Az interjúkkal hogy állunk?
- Nagyon sablonosak, de ma sem haladtunk velük sokkal többre – csóválta a fejét Biel.
- Mit szólnátok, ha ma az edzőket faggatnánk kicsit? Ahogy elnéztem a másik csoport rájuk nem is figyel, pedig az ő munkájuk itt elengedhetetlen. Aztán ott vannak még az orvosok, a fizikaterapeuták és még sorolhatnám. Persze a főnökökről se feledkezzünk meg. Nos?
- Ana, akárhogy is szeretnék, semmibe sem tudok belekötni. Honnan jönnek ezek az öletek? – meredt rám kissé gondterhelt arccal Alvaro, de láttam, hogy egy mosoly bujkál alatta, így csak hangosan felnevettem.
- Figyelnünk kell a részletekre. Na akkor munkára – tapsoltam kettőt, majd indultunk is.
Estére egész szép anyagot gyűjtöttünk be, és tényleg érdekes volt hallgatni a vezetőedző, Diego Simeone elbeszélését, nemcsak edzői munkájáról, hanem még pályafutásáról és fiatalkoráról is. Remek riportalanynak bizonyult, de a kezdeti morcossága rögtön elillant, és önfeledten beszélt az emlékeiről, tapasztalatairól. Utolsóként távoztam az irodából, és az ajtón kilépve, egy ismerős hang hallatára, a szívem azonnal kihagyott egy ütemet.
- Helló hercegnő, már vártalak.