2. rész - Az első nap

Sziasztok! Hatalmas csúszás után itt lennék a második résszel! Remélem elnyeri a tetszéseteket! Várom a visszajelzéseiteket! Ölel,
Magic

Az elmúlt hétvége történtjein gondolkoztam. Az idő még mindig a megszokott spanyol januári, az utak szürkék és hétfőhöz megszokottan zsúfoltak. Gondolataimba merülve magam sem nyújthattam szebb látványt a velem szembe érkező embereknek, habár nem ártott volna, mert épp egy állásinterjúra siettem. Próbáltam összeszedni magam és fejben felkészülni az előttem álló feladatra, ami segített elhessegetni a hétvége jeleneteit. Többször is leforgott előttem a mai nap: szólítanak, bemegyek, kérdezgetnek, válaszolok, majd kijövök, és valamikor értesítenek az eredményről. Akkor még fogalmam sem volt, mi vár rám két órával később. Az interjú helyszíne egy hatalmas épület volt. Igen, elképzeltem már, de a valóság felülmúlta a képzeletet. Amiről eddig még nem ejtettem szót az az igazi hivatásom. Jelenleg már két éve dolgozom sztriptíz táncosnőként az „El conejo loco”-ban és egész szépen eltartom belőle magam. Csakhogy nem azért szereztem diplomát, hogy a fenekem riszáljam mindenféle részeg pasas előtt, akik kedvükre fogdoshatnak. A hétvégei eset, vagy baleset, ki minek nevezi, véglegesítette döntésemet, miszerint elegem lett a majdnem meztelenül való öltáncokból, és elhatároztam, hogy ma elmegyek erre az interjúra. Nos, hivatalosan fotográfus és újságíró lennék, de a fotózást szívesebben csinálom, így adtam be jelentkezésemet a Marca-hoz, Spanyolország legnagyobb sportlapjához. Az épületbe lépve a recepcióval találtam szembe magam, ahol utasításra megkerestem a harmadik emeleten lévő konferenciatermet. Legnagyobb meglepetésemre rajtam kívül körülbelül még ötvenen lehettek. Számítottam túljelentkezésre, de nem ekkorára. Az ajtóban kipipálták a nevem a listán, majd egy nem épp kedves hangvételű „csak foglaljon helyet valahol” után összeszedtem minden bátorságom és leültem egy velem hasonló korú, barna hajú lány mellé.

- Szia, a nevem Athalie Ross, de hívj nyugodtan Thalinak – mosolygott rám a lány biztatóan.

- Örülök Thali! Az én nevem Analia Russo, de használd, kérlek az Anát – mosolyogtam vissza az új ismerősre.

- Én is örülök Ana. Úgy izgultam, kezdtem azt hinni, hogy nem lesz egy normális ember sem itt. A másik oldalamon ülő srác már akkor zenét hallgatott mikor idejöttem, rajta keresztül pedig nem akartam kommunikálni senkivel, így vártam – hadarta levegőt sem véve. – Egyébként, te melyik állásra jelentkeztél?

- A fotósra – mutattam fel a gépemet, miután sikerült kihalásznom a táskámból. – És te?

- Én riporternek. Annyira félek és örülök is egyben! Nézd csak! A kezem is annyira remeg! Te jó Isten! Csak ne hányjam el magam – sóhajtotta, én pedig igazán jól szórakoztam rajta.

Feltételezéseim szerint szeretett volna tovább fecsegni, de a terembe belépett egy középkorú nő. Megjelenése tekintélyt parancsoló volt, de ezzel szemben egyszerű is. Szürke ceruzaszoknyát viselt, ami a térdéig ért, felül hozzá passzoló szürke blézert. Haja kontyba volt és hogy hangsúlyozza posztja fontosságát és nőiességét magassarkút húzott hozzá. A jelenlévők közt azonnal csend lett, a nő pedig felállt a pódiumon lévő mikrofon elé és köszöntött minket.

- Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit e csodás napon! Az én nevem Eva Montez, az a személy, aki kiválogatta az Önök életrajzát, idehívta, munkát biztosíthat és el is küldheti – kijelentését halk morgás és köhögés kísérte. – Nos, a mai napon csoportokba osztjuk Önöket. Minden csoport 5 főből fog állni, kapnak egy vezetőt valamint egy belépőkártyát nevükkel és arcképükkel. Ez a mai napirendjük első pontja -  folytatta monoton hangon. – A szabályokat és a további részleteket majd a csoportvezetők elmondják. Jó munkát kívánok! – fejezte be mondandóját, majd egy gyér taps kíséretében távozott.

A helyét egy fiatalabb lány foglalta el, aki minden bemutatkozás nélkül megkezdte a csoportok felsorolását.

- Analia Dorotea dos Santos Russo – visszhangzott a nevem a hangfalakból, majd Thali megbökött én pedig kikóvályogtam a felállított asztalhoz.

Legnagyobb meglepetésemre utánam Thalit szólították, így egy csoportba kerültünk. Thali arcán láttam, hogy nagyon örül, de csendre intettem még mielőtt megszólalhatott volna. A másik három társunk fiúkból tevődött össze. Az egyik, Antonio, nagy, vastag keretű szemüveget viselt és igazi stréber, örök szűz látszatot keltett. Ő szintén riporternek jelentkezett. A másik két srác, Alvaro és Biel videósként csapódtak hozzánk. Külsejük igazi fiatal úriembereket mutatott, egy kis hanyagsággal vegyítve. Mindketten szakállasak voltak, ami gondosan ápolt volt. Öltözetük is hasonló: farmer, cipő, ing és nyakkendő. Csak közelebbről szemügyre véve lehetett észrevenni, hogy igazából sokat adnak magukra, amit férfias parfümjük még jobban tükrözött. Nemsokára megérkezett vezetőnk, Carlos, aki lelkiismeretesen magyarázott mindent. Legelőször belépőkártyánkhoz készítettük el a képet, miközben én őrülten jegyzeteltem, mi merre található. Miután megkaptuk a képeket és feltűztük őket, Carlos felvázolta az előttünk álló „interjút”.

- Tehát, ez kicsit sem egy megszokott, egyhangú elbeszélgetés lesz. Mi csakis a minőségre törekszünk, ezért jobb, ha mindenkire ellenfélként tekintetek. Jelenleg minden posztra 3-3 főt tudunk felvenni, ami 15 főt jelent, ti pedig 50-en vagytok itt – közölte a tényeket, mire kicsit összerándult a gyomrom. – Az első héten be lesztek osztva egy-egy labdarúgó csapathoz, ahol a heti programról készítetek beszámolót. Végig követitek a mindennapi életüket egészen a hétvégi meccs végéig. Athalie és Antonio készítik a riportokat, Alvaro és Biel a videókat, Analia pedig a fotókat. Ne feledjétek, egy csapathoz két 5 fős csoportot osztottunk be, ami azt jelenti, nem ti lesztek az egyedüliek. Az összeállított cikk leadási határideje hétfő éjfél. Mindent pontozunk, stílus nincs megkötve, úgy dolgoztok és azzal, amivel szeretnétek. Ha bármi kérdésetek akad, egész héten veletek leszek, munkaidőn kívül pedig ezeken vagyok elérhető – fújta ki az eddig bent tartott levegőt és a kezünkbe nyomott egy-egy kis lapocskát, amit gondosan a táskámba süllyesztettem. – Akkor kezdjünk hozzá! Irány a parkoló, a hatos busz a miénk. Kérdés? – pillantott rajtunk körbe.

- Nekem lenne – tette fel a kezét Biel. – Mégis hová lettünk beosztva?

- Ó igen, majd nem elfelejtettem – nevetett fel kicsit szégyenkezve. – A papír szerint az Atletico Madrid focicsapatánál fogtok dolgozni – zárta le mondandóját, én pedig kérdőn meredtem Thalira, de ő csak megrázta a fejét.

Remek! Tehát egy focicsapatnyi férfit kell fényképeznem.

A buszon találkozhattunk a másik csoporttal, ahol egy lány volt és négy fiú. Mikor felszálltunk épp nagyon nevettek valamin. Klassz, ezek szerint ők igazán jól kijönnek egymással, és ahogy összevetettem a mi csapatunkat az övékkel, kicsit elment a kedvem az új munkahely keresésétől.
Az út csendben telt, már ami a mi részünket illeti, a másik öt újonc feltalálta magát és végig hangoskodtak az úton. Hála az égnek nálam volt a fülesem és el tudtam nyomni a hangjukat. Leszállva a buszról az Atletico Madrid edzőközpontjához érkeztünk. Ezt onnan tudom, hogy a spanyol szavak ezt mutatták a táblákon.  Az ajtóhoz érve azonnali eligazítást és gyors körbevezetést kaptunk, ami után elfoglalhattuk helyünket a kis irodánkban.

- Remélem minden érthető volt. Lassan munkához is láthattok – közölte szárazan Carlos majd távozott a helyiségből.

Körülnéztem társaimon, akik maguk sem tudták, hogy hol is kellene kezdenünk. Szerencsénkre a nem túl magabiztosnak látszó Antonio kezében tartotta a csapat e heti tervét.

- Nos, itt azt írják, hogy 9:00-tól 11:00-ig edzésük van, aztán 13:00-ig ebédszünet, majd 13:30-tól mindig más-más programok. Edzőterem, úszás, masszőr, orvosi vizsgálatok, sajtótájékoztatók, fotózások.

- Jó, jó értjük okos tojás – szólt neki durván Alvaro.

Antonio kicsit megszeppent a hangnemtől, majd kihúzta magát és megmutatta valódi énjét.

- Drága balfékek, tudjátok az IQ-m magasabb, mint a tiétek összetéve. Nincs szükségem a segítségetekre, egyedül is megszerzem ezt a munkát.

Nem emelte fel a hangját, nem kiabált, de olyan lesajnálóan és leminősítően beszélt, hogy az szám tátva maradt. Ember nem gondolta volna, hogy ez a kis mitugrász ilyen hangnemet engedhet meg magának. Nem beszélt tovább hozzánk, csak felemelte a fejét és még egyszer utoljára gúnyosan végig nézett rajtunk. Tekintete mindent elárult, majd sarkon fordulva távozott az irodából.

- Micsoda egy tenyérbe mászó..

- Nem, fejezd be! Nem bírom, ha káromkodnak körülöttem – fogta be a fülét Thali, mire Biel elhallgatott.

- Nem azért, de míg mi itt vesztegetjük az időnket, addig a másik csapat már javában kint van a pályán és munkához látott – közölte hanyagul Alvaro az ablakból.

- Szerintem, kellene egy terv – jelentettem ki, mire az ablakban álló felém fordult.

- Na, ne mondd Vöröske – gúnyolódott. – És mi lenne az a nagy terv, ami a kis buksidban lapul?

- Történetesen, úgy tűnik nekem több ész szorult abba a kis buksimba, mint neked a nagy tök fejedbe – védtem meg magam, és mielőtt szólhatott volna folytattam. – Tehát a terv. Mivel ti fiúk vagytok, gondolom, jobban ismeritek a focistákat, mint mi lányok. Ha már másban nem igazán vagytok segítségünkre, legalább ennyiben legyetek okosak – tettem hozzá a szemrehányást. – Kellene egy jó portfólió a csapattagokról, adatokkal, posztokkal, mezszámokkal. Amíg az egyikőtök ezt összeszedi Thali segítségével, a másik jön velem le az edzésre.

Biel, aki eddig váltogatott szitkokat osztogatott csak úgy a semmibe, hogy Thalit idegesítse, most Alvaro felé fordult.

- Hallod haver, igaza van. A szép pofi mögött ész is lapul, nem úgy, mint neked.

Alvaro összeszorította a fogát, mondani akart valamit, majd ehelyett idegesen a hajába túrt és elnevette magát.

- Jó, mit bánom én. Csináljuk azt, amit ez a kis törpe mondd. De kizárt, hogy én vele menjek – jelentette ki, majd körbenézett a helyiségben, és a laptopjával levágta magát a fotelbe.

- Remek, akkor Biel kérlek, gyere velem. Thali képekkel együtt kérem a portfóliókat – mondtam szárazan és kerültem a legkisebb szemkontaktust is Alvaroval.

Biel fogta a kameráját, én a gépem és noteszem, majd lesiettünk az edzésre. Míg fényképeket csináltam több szögből is, volt időm megfigyelni a másik csoport tagjait, valamint az áruló Antoniot, aki természetesen átment hozzájuk. Az egyetlen lány a csapatban, Elena, hosszú szőke hajú, nagyon csinos, de hála az égnek ő riporternek jelentkezett. Jó hír nekem, rossz hír Thalinak. Ahogy észrevettem, egyértelműen ő irányított, és a csapatával híradós előadásmódban vették fel az interjúkat, amihez szívesen adta csinos kis pofikáját. Nem mellesleg eléggé láthatóan flörtölt minden focistával, akihez csak odament. Amikor alkalma adódott, mindig megérintette őket valahol, és őrjítő magas hangon visított, amit ő nevetésnek hív.
A mai napon mi nem mentünk a személyes szférájukba a sportolóknak, csak messziről figyeltük őket, közben én feljegyeztem, mikor tartanak pihenőket, milyen rendszerességgel ismétlik a gyakorlatokat és a többi, és a többi. Megpróbáltam minden részletet leírni két kattintást közt, és a munkaidő végre, lett úgy 10 gigányi videónk, képünk és körülbelül 10 oldal jegyzetünk. Mire visszaértünk az irodába, Thali és Alvaro készen voltak a kinyomtatott portfóliókkal.

- Hogy haladtatok? – kérdezte Thali mosolyogva.

- Csodásan. Jegyzeteltem neked ezt-azt, az árulónk a másik csoporttal volt egész nap, készítettünk videót és képeket, mellesleg totál kimerültem.

- Tyű, ezek a jegyzetek pompásak, szinte mindet felhasználhatjuk majd. Én azt hitten te fotós vagy.

- Az is, meg újságíró is – bólintottam, mire Thali vette a lapot. – Mutasd a portfóliókat.

Thali felém nyújtotta őket, mert Alvaronak eszében sem volt segíteni, és én gyorsan átfutottam őket.

- Nagyszerűen sikerültek, és látom, mindenki kap belőle egy-egy példányt. Akkor kérek, mindenkit tanulmányozza át, és holnap hozzá is kezdhetünk a munkához.

- Felőlem – rántotta meg a vállát Alvaro, majd felkapta a cuccát, elvette a saját lapjait az asztalról és távozott köreinkből.

Nemsokára Biel is ugyan így tett. Mi összenéztünk Thalival és akaratlanul felnevettünk.

- Hogy bírtad ezt egész nap elviselni? – kérdeztem egy fintorral az arcomon.

- Én ugyan ezt a kérdést szerettem volna neked feltenni – mondta, mire megint nevetni kezdtünk.

- Ha kiszórakoztátok magatokat, lassan jöhetnétek, mert indulnánk – közölte száraz hangon Antonio, aki a cuccáért jött be.

Azonnal vettük az adást, összeszedtük a dolgainkat és már siettünk is a buszhoz. A visszafelé út már csendesebben telt, látszólag mindenki elfáradt a mai szaladgálásban. Miután leszálltam a buszról, gyorsan számot cseréltem Thalival, majd hazafelé vettem az irányt. Szerencsémre, vagy éppen szerencsétlenségemre lépteket hallottam magam mögött, amire megfordultam és hirtelen Alvaroval találtam szembe magam.

- Hát te? – húztam fel a szemöldököm, mert fő a jó munkatársi viszony.

- Erre lakom – közölte nyersen, majd mellettem folytatta tovább a sétát, egészen addig, amíg be nem fordultam a lakótelepem utcájára.

- Akkor holnap - köszöntem el, mire ő biccentett és tovább sétált.