4. rész - Mi történt?

Sziasztok! Tudom, hogy hosszú kihagyás volt megint, de csak gyűlnek a fejem fölött a dolgok, és egyszerűen nem tudok időt szakítani az írásra. Ezért kiengesztelésképpen ezt a részt hosszabbra írtam, valamint, ha sikerül jövőhéten is kaptok újat. Addig is jó szórakozást, és kérlek szóljatok hozzá, mert csak így tudom, hogy sikerült és hogy tetszik-e nektek.
Ölel, Magic

Üveges tekintettel meredtem az előttem álló férfira. Próbáltam minden érzést elsüllyeszteni magamban, nehogy észrevehessen bármit is.

- Elnézést, de sietek, elengedne? – kérdeztem, szándékosan magázva.

- Ugyan hercegnő, ne játszd ezt. Nem igaz, hogy nem ismersz rám.

- Sajnálom, fogalmam sincs, hogy miről beszél – ráztam meg a fejem, és egy határozott mozdulattal a kijárat felé indultam.

Erre ő óvatosan megragadta a csuklómat és visszarántott magához. Arcomat kezei közé fogta, és egy hajtincsemet a fülem mögé hajtotta. Lassan közelebb hajolt hozzám, lélegzetét az arcomon éreztem.

- Ott a jelem a nyakadon hercegnő. Az enyém vagy – suttogta halkan a fülembe, ami elég bátorságot adott, így sarkon fordulva faképnél hagytam, és futóléptekben siettem a buszhoz.

- Jól vagy? – meredt rám Thali a másik ülésből.

- I-i, ahh.. nem. Történt már veled olyan, hogy életedben egyszer találkoztál valakivel, akiről tudtad, hogy tökéletes és azt hitted csak egy álom,és úgy hitted sohasem látod viszont. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy találkoznotok kell?

- Ana, te beteg vagy. Esküszöm. Egy szavadat sem értem. Jó tudod mit? Ma este nálad alszom, és elmondasz mindent, mert valamit titkolsz, ami nagyon nyomja a lelked – jelentette ki szigorú arckifejezéssel, amitől nevetnem kellett.

Amíg visszaértünk a központhoz megbeszéltünk mindent, ami szerintünk egy ilyen csajos estéhez elengedhetetlen. A lényeg az, hogy felnőttek vagyunk, nem? Miután leszálltunk a buszról, Thali nem ment haza, egyből felénk vette az irányt, így most hármasban sétáltunk hazafelé. Alvaro nem szólt hozzánk egész úton, nem kérdezett semmit, és mivel a saroktól nem egy irányba haladtunk, még köszönni sem köszönt, csak ballagott tovább lehajtott fejjel. Otthon gyorsan körbevezettem Thalit, majd adtam neki valami könnyebb ruhát. Vacsorára úgy döntöttünk, kínait rendelünk, majd miután átbeszéltük a szakmai dolgokat, és a kajánk is megérkezett, Thali nem habozott, egyből letámadott.

- Na másfél óra, egész jól bírtad. Azt hittem, már az utcán bombázni fogsz a kérdéseiddel – mondtam gúnyosan.

- Ne csináld már, mióta visszajöttél arról a fotózásról furán viselkedsz. Valami történt veled, amiről én tudni akarok.

- Jó – sóhajtottam nagyot. – De ne ítélkezz felettem, kérlek. És ne szólj közbe míg a végére nem érek a történetnek. Megígéred? – meredtem rá kérlelő kiskutya szemekkel.

Válaszul csak biccentett, és kezdte érezni, hogy komoly dologról van szó.

- Tehát, a múltam. Mindenkinek vannak titkai, ahogy nekem is. Egyke vagyok, végül is majdnem normális családban nőttem fel, csakhogy a szüleim 5 éves koromban meghaltak egy autóbalesetben. A nagyszüleim neveltek. Imádom a zenét, így nem meglepő, hogy évek óta táncolok. Általánosban, gimiben mindig versenyszerűen volt ott az életemben, és azt hittem majd ezzel megyek tovább. Aztán megváltozott a véleményem, és a tanulás és a fotózás mellett döntöttem. Így végeztem riporter-fotós szakon az egyetemen. Mellette persze táncoltam még, de már közel sem olyan szinten, mint előtte.  Aztán, amikor harmadéves voltam az egyetemen a papa is eltávozott és ketten maradtunk a nagyival. Sokat szenvedtünk, mindenféle munkát vállaltam magamra a tanulás mellett, csakhogy befejezhessem az egyetemet. A nagyi szakácsként dolgozott, és dolgozik most is egy nagyon-nagyon híres étteremben. Az diploma után, mivel állást nem találtam, ott dolgoztam, mint pincérnő, de mivel nem volt meg a szakképesítésem, félbe kellett hagynom. Aztán.. Az elmúlt két évemben, volt egy állandó munkahelyem. A nagyi úgy tudta, szobalány vagyok egy hotelben. Hát majdnem. Legalábbis délelőtt igen. Említettem már, hogy táncoltam igaz? Nos... Sztriptíztáncos voltam egy bárban, ahol mindenféle részeg barmok vágyainak kellett eleget tennem. Undorító munka volt. Ahogy végigmértek a szemükkel, ahogy a nyálukat csorgatták utánunk. Fúj.. De, mentségére szolgáljon, hogy ide csak azok jöhettek, akik fizettek is. Így történt az, hogy múlt hétvégén, betévedt 8 gazdag, kiéhezett, beképzelt pasi. Mi adtuk nekik az öltáncot, ami ugye plusz pénzt jelent. És.... Ha bevállaljuk.. Szóval... Hmm... Érted... Lehet több is... Ne értsd félre! Soha senkivel sem feküdtem le a két év alatt! Kivéve most... Annyira csábító volt, és annyira vonzott hozzá valami, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Szemei olyanok voltak, mint a tenger, haja dús és szőke... De nem is ez a lényeg. Igen, pénz volt a dologban, belementem a játékba. Nem szeretném részletezni az éjszakát, maradjunk annyiban, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből. Viszont, még mielőtt hajnalodott volna, ott hagytam, a pénzt se vettem el tőle. Tudtam, hogy nem fog örökké tartani, és nem akartam egy ilyen emlékhez ragaszkodni. Az életben ki kell használni a lehetőségeket, és eltenni őket, hogy majd visszaemlékezhessünk rájuk. Én is így voltam, de nem tudtam volna tovább azon a helyen dolgozni, és már régóta készültem jelentkezni valahová, elvégre nem azért szereztem a diplomámat, hogy életem végéig a fenekemet rázzam. Így, mivel már beadtam a jelentkezésem, hétfőn eljöttem az interjúra, és mint látod, most itt vagyok. De ezzel koránt sincs vége a sztorinak. Látod ezt a szívást a nyakamon? – hajoltam hozzá közelebb, hogy jobban láthassa. – Nos ezt is ő csinálta. Azt mondta ez az ő jele, én pedig a hercegnője vagyok. Ezért van rajta sál vagy garbó, hogy ne lássa senki. Aztán ma a fotózáson véletlenül egy ventilátor lefújta a nyakamból a sálat. Épp a mosdóba igyekeztem, amikor neki ütköztem az egyik focistának és, amilyen szerencsétlen vagyok, majdnem elestem, de még épp időben elkapott. Megkérdezte, hogy vagyok, aztán szabadulni akartam, és menekülési útvonal keresése érdekében elfordítottam a fejem. Ekkor vette észre a szívást a nyakamon, amiből rögtön rájött, hogy én lennék a hétvégi lány. Fogalmam sincs hogy juthattam el a mosdóba, és arról sem, hogy meddig lehettem ott. Csak annyit tudok, hogy keveregtek előttem a képek, és annyit mondogattam magamnak, hogy ez csak egy álom. Végül is, kinek van olyan szerencséje, hogy egy focistával keféljen hétvégén, aztán meg találkozzon vele? A vicces már csak az, hogy nem ismertük fel egymást, mert hát ki gondolta volna, hogy pont itt találkoznánk. Talán az is befolyásolta az egészet, hogy végig sötét volt, ő is ivott, én is, és a francnak volt már képessége memorizálni. De most, hogy jobban belegondolok, a szeme, a haja, az arca... Ahh Thali, mi ez szerinted? Most komolyan?! Én ezt nem vagyok képes feldolgozni. És persze, ha ez nem lenne elég, az irodaajtó előtt állt mikor kijöttem, indulás előtt. Ezért voltam olyan zaklatott – fújtam ki a levegőt és úgy gondoltam, végére értem a magyarázatomnak.

- Először is, sajnálom a szüleidet, én el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. Másodszor, melyik focista? És harmadszor, pontosan mi történt az iroda előtt?

- Nos, az iroda előtt. Már várt rám, én tettem a hülyét, hogy fogalmam sincs arról, ki ő, majd elindultam, mire visszahúzott és a fülembe súgta, hogy itt a jele a nyakamon, és nem mellesleg az övé vagyok. Ez a mondata adott erőt ahhoz, hogy ellökjem magamtól és kifussak az épületből. És, hogy melyik focista? Add ide a portfóliókat! Megmutatom.

Thali ideadta a lapokat, én pedig lapoztam egészen addig, míg meg nem találtam.

- Ő az! – kiáltottam fel, és remegve nyújtottam át Thalinak.

Elmosolyodott, majd fogta a laptopomat, és már keresett is az általam készített képek között.

- Na lássuk csak, Antoine. Francia, szőke hajú, kék szemű, csatár. Akkor itt kell lennie valahol – magyarázott magának, és egészen belemerült a keresésbe. – Na tessék itt van – vigyorgott büszkén felém fordítva a laptopot. A képet meglátva a szívem, mintha kihagyott volna egy ütemet, és le is fagytam pár másodpercre. – Igen barátnőm, csodás képeket készítesz, van tehetséged ez nem vitás. Szeretnéd hallani a véleményem? Persze, hogy szeretnéd, nem kell válaszolnod. Szerintem megfogtad az Isten lábát. Nem, ne ellenkezz. Fogalmam sincs miért történhetett ez, de megtörtént. Ja, és mellesleg, nem ítéllek el azért, amit csináltál. Nincs abban semmi rossz. Hidd el, ha tudnék táncolni, én is dolgoznék ott – villantott egy megértő mosolyt, amire mindketten nevetni kezdtünk.

- Szerinted, meddig játszhatom azt, hogy nem tudom miről beszél, és fogalmam sincs arról, ki ő.

- Nem tudom, de ha megfogadsz egy jó tanácsot, ne tartsd magadtól sokáig távol, mert lehet, hogy feladja. Bár, ha komolyan gondolja, és meg akar ismerni, akkor bármi megtörténhet – húzta meg a vállát, és úgy tűnt, nem csak a levegőbe beszél.

Talán, utoljára gimiben beszéltem így ki valakivel egy pasit, de azt hiszem teljesen megérte. És, persze lett egy nagyon jó barátnőm, akivel igaz csak 3 napja ismerjük egymást, mégis olyan érzés, mintha mindig is barátok lettünk volna.

Reggel sokkal vidámabban ébredtem. Csendben mentem el a vendégszoba ajtaja előtt nehogy felébresszem Thalit. Gyorsan készítettem kávét és reggelit. Épp a tányérokat pakoltam fel az asztalra, amikor hallottam, hogy vendégem lesétál a lépcsőn.

- Jó reggelt – köszöntem neki.

- Neked is – mondta két ásítás közt. – Látom ma nagyon fitt vagy.

- Mondhatjuk – bólintottam. – Kávét?

- Igen, kérek.

Kicsit korábban indultunk és végig a tegnapi napról beszéltünk. Bevallom, kicsit izgultam, de próbáltam higgadt maradni. Ma már kőkeményen dolgoztunk. Teljes elképzelésünk volt arról, mit kérdezzünk a játékosoktól. Úgy döntöttünk az ebédszünetre tesszük az interjúkat. Legalábbis reméltük, hogy sikerül, amiből persze nem lett semmi, mert rájöttünk, hogy nem csak a labdát, de a szájukat is nagyon szeretik jártatni. Először a kapitányt kérdeztük, Gabit, aki nagy lelkesedéssel mesélt a csapatban betöltött szerepéről.

- Mennyivel nehezebb feladatok, nagyobb elvárások nehezednek a kapitányra az edzők és a társak szempontjából?

- Ez egy nagyszerű kérdés – nevetett. – Nos, azt hiszem a kapitány a kapocs a játékosok és a vezetők közt, valamint az a megtiszteltetés is engem illett, hogy összefogjam a csapatot. Ha egy vesztes meccs után mély ponton vannak, vagy akár meccs közben hullanánk szét, észre kell vennem a helyzetet és ösztönöznöm őket, hogy nem adhatják fel. Mindegy milyen helyzetről van szó, ott kell lennem. Emellett ez egy hatalmas megtiszteltetés, mert a klub vezetése és a játékosok közösen választják ki az aktuális kapitányt. A csapatszellem is sokat segít. Mármint, gondolom láttátok az edzéseinket. Ugye nem baj, ha tegeződünk? Szóval, a légkörnek is rendben kell lennie, mert ez egy közös munka, az együttműködésen alapszik. Külön-külön is kitűnő egyéniségekkel rendelkezünk. Itt pedig az a feladat, hogy alkalmazkodj és az ügyességed, a képességed tudd hozzátenni a játékhoz. Ha valami nem stimmel valakivel, rögtön észreveszem, vagy ha nem, akkor jön, megkeres, megbeszéljük a problémát, és ha olyan jellegű a vezetésnek is felterjesztjük. Olyanok vagyunk, mint egy autó. Mindennek tökéletes összhangban kell működnie, és csak így lehetünk sikeresek. Egyszóval, nem egy könnyű dolog, de maximálisan megéri az erőfeszítést.

- Köszönjük szépen – mondta mosolyogva Thali, majd kezet nyújtott, miután az utolsó válasz is elhangzott.

- Én köszönöm nektek. Rég kaptam már ilyen érdekes kérdéseket. Ha bármilyen problémátok vagy további kérdésetek van keressetek meg nyugodtan. Sziasztok, és kitartást! – köszönt el zárásképp, és már távozott is.

- Na, akkor szerintetek ki legyen a következő? – forgatta a tollát a kezében Thali, miközben a csapat névsorát pásztázta, keresve a megfelelő alanyt.

- Legyen Griezmann – mondta hanyagul Biel, mire én félrenyeltem a vizemet.

- Jól vagy? – kérdezte Thali jegyzeteiből felnézve.

-A-aha, megleszek, csak félre ment a víz –  köhögtem neki vissza. – Mondd csak nyugodtan Biel – mosolyogtam rá bátorítóan, bár köhögés közben ez nem lehetett valami szép látvány. Mindegy.

Biel felhúzta a szemöldökét, megrázta a fejét, és folytatta.

- Jelenleg ő a klub üdvöskéje, ráadásul fiatal és az Európa-bajnokság gólkirálya lett. Szerintem tudunk mit kérdezni tőle.

- Jó, nem bánom, viszont nekem beálltak az ujjaim a sok jegyzeteléstől, és a fejem is fáj. Ana, te újságíró is vagy. Gondolom egy riportot te is meg tudsz csinálni. Csak pár kérdés. Kérlek szépen. Én addig veszek be egy gyógyszert és hozok kávét – pislogott rám kis kutya szemekkel, miközben az arcán egy huncut mosoly bujkált, afféle “ezt most nem úszod meg” stílusban.

Mivel nem volt semmilyen kibúvóm Thali kitalált fejfájása ellen, na és ugye a fiúk semmit sem tudnak a hétvégémről, ezért kénytelen voltam elvállalni. Vettem egy mély levegőt, elrejtettem az éjszaka képeit és megpróbáltam a munkára összpontosítani. Felálltam és meghagytam a fiúknak, hogy várjanak ott, én addig megkeresem a riportalanyt. Körülnéztem az étteremben, de már senkit sem láttam bent. Tovább kutattam, majd a folyosón megláttam Gabit, és kértem tőle egy kis útbaigazítást.

- Gabi, egy pillanatra.

- Fényképészlány, várj ne mondd tudom. Analia? – mosolygott.

- Ott a pont – erősítettem meg. – De szólíts csak Anának. Nem láttad véletlenül Antoine-t valamerre?

- Úgy érted Grizit? Azt hiszem épp a medencénél volt. Elkísérjelek? – kérdezte mosolyogva.

- Megköszönném – bólintottam, majd követtem a kapitányt.

A medence felé vezető folyosón már messziről lehetett hallani a focisták nevetését és kiabálását. Soha sem gondoltam volna, hogy egy edzés ilyen hangosan telik. Mikor egyre erősödtek a hangok, kisebb pánik tört rám, amit sikerült visszaszorítanom, egészen addig, míg be nem léptünk a helyiségbe. A fülemben dobogott a vér, amit egy végső, nagy sóhajtással sikerült visszaszorítanom.

- Grizi, téged keresnek! – kiáltotta el magát Gabi, és kiáltása visszhangzott a nagy teremben.

Az említett személy épp a medence túlsó oldalából úszott felénk, így választ majd csak akkor kaptunk, mikor befejezte a hosszt.

- Szóltál haver? – érdeklődött, majd bal kezével vizes hajtincseit hátra simította fején.

- Ja, keresnek – válaszolta. – Na, fényképészlány szóltam neki, a többit rád bízom – mondta felém fordulva, majd már távozott is.

Teljesen lefagyva álltam az ajtóban, és egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Próbáltam mondani valamit, de a végén csak egy morgás lett belőle.

- Fényképészlány? – nézett rám a medencéből. – Mit szeretnél? – kérdezte, olyan édes, mégis irritáló hangon, hogy kedvem lett volna képen vágni.

- Én csak egy, khm – kezdtem suttogva.

- Nem hallom tisztán, gyere közelebb kérlek.

 Tettem pár lépést felé, majd újrakezdtem, de még mindig arra kért menjek még közelebb. Már majd nem a medence szélén álltam, így belekezdtem mondandómba.

- Szóval, csak egy interjút szeretnék veled készíteni, ha ráérsz. Ha nem teljesen megértem, akkor majd később is megcsinálhatjuk – fújtam ki a levegőt, majd ösztönösen tettem pár lépést hátrafelé.

Ekkor úgy döntött, hogy megtisztel, és végre kimászik a medencéből. Amikor megállt előttem, tekintetem akaratlanul is felsőtestére vándorolt, és a kelleténél kicsit tovább időzött rajta.

- Mikor kellene az interjú? Mert ha tovább bámulsz, akkor nem hiszem, hogy ma kész leszünk vele – mondta, olyan egyszerűséggel, amitől teljesen zavarba jöttem, és a focisták a medencéből hangos huhogásba kezdtek.

- Én, én nem, vagyis... Így akarsz jönni? – nyögtem ki megváltásként az egyébként értelmetlen kérdést, majd reflexből homlokon csaptam magam.

Láthatólag mindenki jól szórakozott rajtam, mert mozdulatomra mindenki hangos nevetésben tört ki.

- Héj Grizi, úgy látom zavarba hoztad a kislányt, mintha kicsit piros lenne az arca. Csak nem meleged van cica? Mert akkor várunk szeretettel egy fürdőre – kiabálta az egyik felém.

- Barom! – mosolyogtam rá kiáltva, majd úgy döntöttem elég volt a bénázásomból és sarkon fordulva elindultam vissza.

Hirtelen egy vizes kéz kapott a csuklóm után és maga felé fordított.

- Huszonnégy óra leforgása alatt másodszor akarsz faképnél hagyni. Most nem rázol le ilyen könnyen - suttogta, hogy a többiek ne hallják. – Adj 10 percet, és kezdhetünk.

- Csodás, viszont mindenem vizes lett, váltóruhám pedig nincs. Köszönöm szépen – dühöngtem, és szemeim szikrákat szórtak, hátha bűntudatot keltek benne.

- Ejnye hercegnő, nem kellene ilyen csúnyán nézned, nem áll jól – mosolygott rám tovább. – Gyere velem és kapsz másik nadrágot – zárta le a vitát, majd tovább fogva csuklómat elindult kifelé a helyiségből.